Rózsás órai anzikszok - egy sorozat befejezése

 Bitangos osztálytörténetek kivonat

Kedves olvasóim, középiskolai Rózsás (Andrássys) sorozatomat ezzel az írással szeretném lezárni. Ez egy könnyed, humoros írás lesz, és sokkal rövidebb, mint az eddigiek (legalábbis remélem). :D 

Hűséges olvasóim követhették a Bitang Banditák ténykedéseit a 2003. januári nagy havazás, az iskolai sítáborokban (2002-2004), osztályunk történetét 2000-2003 között, továbbá a kalandosra sikerült érettségit. Ezt követően a sorból picit kilógva megírtam a kifejezetten jól sikerült 20 éves osztály,- és évfolyamtalálkozó történetét, amely a közelmúltban, 2024 szeptemberében került megtartásra.

És hogy miért ilyen írással zárom a „Rózsás”-sorozatot? Két okból is. Egyrészt úgy gondolom, hogy négy éves ténykedésünk sokkal inkább szólt a bolondozásról és arról, hogy jól érezzük magunkat, másrészt akadt más osztályból pár olvasóm, akiket érdekeltek még alszálak.

Mivel jobb ötletem nincs, menjünk hát betűrendben, ezúttal nem a kronológia fog dominálni, meg ezeket az eseményeket amúgy sem tudom időrendben elhelyezni, nem kapcsolódnak szorosan olyan dátumhoz, amelyet képes lettem volna megjegyezni.

Ami szép, az szép. Saját felvétel 2022 februárjából.

Angol

Elsőben és másodikban Mné Margitka tartotta az angolórákat. Nem volt túl magas a színvonal, mi sem voltunk valami elkötelezettek, és ez aztán rányomta a bélyegét erre a négy évre. Amúgy is zömünk németes volt, nem annyira izgatott minket az angol.

Rolling Stones munkás

Norbi szokás szerint nem csinált házit (nem mintha mi jobbak lettünk volna) és pont őt szólította fel a tanárnő. Azt kummantotta, hogy a munkafüzete a kollégiumban maradt. Erre Tnő elküldte őt, hogy hozza akkor el. Visszajött 10 perc múlva csurom vizesen, odaadta a munkafüzetét, amibe ceruzával volt elképesztő csúnyán odakaparva a megoldás. Az alábbi, rendkívül magas színvonalú mondatok voltak benne megtalálhatóak:

„He is Lisa.”

„She works Lisa.”

Tanárnő ezen teljesen elképedt és közölte, hogy jobban fog rá figyelni mostantól az órai munkán, hiszen alapvető dolgokkal sincs tisztában. Ezt még azon az órán be is váltotta, a Headway nevű könyvben az alábbi mondat szerepelt. 

„He is a Rolling Stones fan.”

Na, nosza, Norbit fel is szólította Margitka, hogy mit jelent ez a mondat? Norbi nem tudta, erre Lali odasúgta neki, hogy ez azt jelenti, hogy „Ő egy Rolling Stones munkás.” Norbi ezt bátortalanul bemondta, Tanárnő alig hitt a fülének. Majd emelt hangon kérdőre vonta, hogy létezik-e olyan ember, aki nem tudja, hogy mi az az Rolling Stones. Érdekes, az kevésbé zavarta, hogy a fan szó jelentését sem ismerte Norbi. Mi persze borultunk a röhögéstől, amitől a tanárnő még idegesebb lett. Óra után mesélte Norbi, hogy természetesen végigsprintelte az utat a koleszig, gyorsan bevésett pár hülyeséget, majd rohant vissza. De végülis megúszta, nem lett belőle karó.

102 mérföldet megy villamossal

A következő leckében az volt, hogy valami idős, nyugdíjas pedagógus a franciaországi Bolugne-ban él és onnan jár át Angliába órát tartani. Már maga az óra is nevetségesen indult, ugyanis kazettán hozta Tanárnő az anyagot, a lejátszó pedig bekapta a szalagot. Mire ceruza és egyéb trükkök bevetésével sikerült kiszabadítanunk, alaposan összetrancsíroztuk. Tanárnő elindította a kazettát, kb. az első 5 mp ment le, odáig jutott az öreg fószer, hogy: „Good morning boys and girls!” majd a lejátszó egy nevetséges hangot adott ki, visszacsévélte az elejére a szalagot és újra hallottuk, hogy jó reggelt kíván a az öreg fazon. Harsány, hahotázó röhögés fogadta mindezt, annyira nevetséges volt a jelenet. Mire Tanárnő leállította a masinát, legalább hatszor hallgattunk ezt meg, dőlt mindenki a nevetéstől. Persze ő nem annyira, szóval ideális óraindító volt.

Elkezdte velünk olvastatni a szöveget és fordítanunk kellett. Valami olyasmi volt a szövegben, hogy 102 mérföldet vezet, majd elkapja (catch), a kompot Bolougne felé, kb. 

He drives 102 miles to Bolugne and catch the ferry.

A mai napig emlékszem a catch szóra. Felszólította valamelyik észlényt (talán Dugó volt az), hogy fordítsa le a mondatot, amire a következő választ kapta.

„A 102-es villamossal megy Boulugne-ig”

Tanárnő (dühösen): „A miles az mérföld! Edit, fordítsd te!”

Cs. Edit: „102 mérföldet megy villamossal Bolugne-ig.”

Tanárnő (még dühösebben): „Hol olvastál te villamost?”

Edit nem mert megszólalni, ellenben mi rettenetesen röhögtünk, valaki be is ordította, hogy jó hosszú az a villamosút. Erre Tanárnő elkezdte keresni a tettest, de nem találta. Ezután még évekig téma volt és röhögtünk a 102-es villamoson, meg hogy 102 mérföldet megy valaki villamossal.

Angolórán - németül

Természetesen nem volt figyelmen kívül hagyható az a tény, hogy az osztály többsége németes volt, méghozzá szinte mindenki emeltes. Ez magával hozta azt, hogy jobban beszéltünk németül, mint angolul. 11. évfolyamban már nem Mné volt az angoltanárunk, hanem felváltva Galiszné Korcsok Katalin tanárnő és Molnár László tanár urak. Természetesen mindezt nem voltunk restek kihasználni, mindig azt válaszoltuk fapofával, hogy a másik tanár nem adott fel házit és nem haladtunk az órai munkával sem. Mindez azt eredményezte, hogy emlékeim szerint a 8. leckét valami öt órán keresztül vettük, a házik gyakorlatilag nem voltak ellenőrizve. Egyszer Molnár Laci bekérte valamiért mindenki munkafüzetét és csodálkozva adta vissza, hogy a fiúké nagyjából mind teljesen üres. Ezt mi sem bírtuk ki röhögés nélkül. Viszont ezután ők is rájöttek arra, hogy kijátsszuk őket egymás ellen és onnantól kezdve már megbeszélték egymással a háziadást, tehát elmúlt a jó fél éven át tartó aranykor. :)

De vissza a címhez. Főként Galiszné óráin előszeretettel válaszoltunk németül, mivel őt ez láthatóan eléggé bosszantotta. A leggyakoribb viszontválasz a „Jawohl!” (Igenis, parancsára!) volt, mivel ő is erre ugrott leginkább. Egyszer egy órán Zaza már legalább harmadjára válaszolt neki így, mire Tanárnő kirobbant:

„Ide figyelj, Zajti Gábor! Még egyszer meghallom ezt a >>Jawohl<<-t, azonnal egyest fogsz kapni! Nem vagyok én egy SS-tiszt! Megértetted? Na, megértetted?”  

Zaza (teljes hangerővel): „Jawohl!”

Nálunk harsogó nevetés, Tanárnő idegesen nyitja a naplót, mire mondtuk neki, hogy de a „Jawohl!” nem SS-szleng, hanem inkább Wehrmacht. Erre még ő is nevetve mondta, hogy húú, de örül neki, most már sokkal jobb. Győzködtük, hogy a való életben is használják ezt a németek, mire nem adott egyest. De levontuk a következtetést, utána már csak ímmel-ámmal használtuk, inkább csak a „Danke”, „Guten Tag”, „Verstanden” és egyéb semlegesebb szavakat mondtunk németül. Ilyenkor már néha a tanárnő is mosolyra húzta a száját. :)

Papírrepülőzés és büntetőírás

Valamiért 11. és 12. osztályos korunkban nagyon fel voltunk pörögve a papírrepülőzésre. Ez alól természetesen nem volt kivétel az angolóra sem. Zaza bekészített a padba vagy 2-3 repülőt, és mivel eléggé balszélen ült, úgy gondolta, hogy onnan észrevétlenül elindítja. Mi türelmetlenül vártuk mindezt a hátsó sorból. Pont kiszedte a legnagyobb repülőt, indításra készen, amikor Molnár Laci (mi a terminológiánkban: Mr. Molnár) odanézett. Erre Zaza megrázta a fejét és egy „No!” kíséretében visszalökte a repülőt a padba. Mi többiek, izgatottan figyeltük a következő pillanatokat. Mr. Molnár vigyorgott, majd elvette figyelmét és átnézett a jobb oldalra a csajok felé.

A tettes.

Több sem kellett Zazának, azonnal indította a repülőt. A Tanár úr persze rögtön észrevette, nem vette annyira poénra, mert mi nagyon felröhögtünk. Zazának büntetésből le kellett írnia 100-szor angolul, hogy „Angolórán nem dobálok papírrepülőket.” és ezt bemutatnia a következő órán. Mint említettem, nem voltunk túl jók angolból, természetesen ez meghaladta Zaza képességeit (de a mienkét is 1-2 kivételtől eltekintve és ugyebár netes szótárak, fordítóprogramok még hírből sem voltak.) Zaza felírta hát magyarul a mondatot, majd berakott alá 99 db macskakörmöt (ismétlőjelet) és mutogatta nekünk büszkén, hogy ezt fogja odaadni Mr. Molnárnak. Mi már előre röhögtünk erre.

Természetesen annak rendje és módja szerint megtörtént a bemutatás, ott hemzsegtünk a tanári asztal körül röhögve, hogy mi lesz ennek az eredménye. Zaza is röhögésbe fulladva nyújtotta oda a papírt, mire Mr. Molnár bevörösödött és dühösen csapta fel a naplót és közölte, hogy ezt nem tudja tolerálni, beírta az egyest. Hát nyilván, épp egy gyerek hülyének nézte, a tanári tekintélyén esett volna csorba, ha ezt nem torolja meg. A műsor lement, mindnyájan jogosnak tartottuk ezt, Zaza is. Mindkettejük intelligenciáját mutatja, hogy utána ebből soha nem lett utóélet, utózönge, túlléptek rajta. Mi persze jót röhögtünk, erre jó volt.

Kinek miből van nyelvvizsgája?

Miután szinte mindenki megszerezte a német nyelvvizsgát harmadikban, így nem kellett bejárnunk németórára, és nem is mentünk be. Helyette előszeretettel átugrottunk a mellettünk található számtech terembe (akkor még Számítástechnikai szaktanterem néven futott, az Informatika, mint olyan, nem volt ismert szó igazán.) Szóval németóra helyett sűrűn áttettünk székhelyünket a számtech terembe, és ha az üres volt, akkor gyorsan bekapcsoltuk a gépeket és játszottunk az akkori játékokkal. Ezek a teljesség igénye nélkül a Quake_II, Unreal Tournament, Warcraft II. Előbbi kettő klasszikusan lövöldözős játék volt, utóbbi stratégiai. Egyik sem volt már túl friss, ekkoriban már mindegyik legalább 4-8 éves volt, dehát ezeket tudták az iskolai gépek elvinni.

Viszont mivel németből automatikusan 5-ösök voltunk és érettségizni sem kellett belőle, így a másik nyelv, az angol, amit addig se túl nagy vehemenciával tanultunk, még inkább háttérbe szorult. Negyedikben már csak Mr. Molnár tartotta az angolt és megelégelve a folyamatos rendbontásokat közölte velünk, hogy nem érdekli, felőle ki is mehetünk az órákról, ha nem kell érettségiznünk, mert haladni szeretne a többiekkel. De cserébe azt kéri, hogy viselkedjünk. Na már most sokszor úgy jött ki, hogy a németóra után jött az angol, vagy fordítva, és üres is volt a számtech terem. Nosza, több sem kellett nekünk, irány be a gépekhez és nemcsak a német óra alatt lövöldöztünk, hanem az utána jövő angolon is. Mindez természetesen feltűnt Menkó István tanár úrnak is, aki érdeklődött, hogy hogyan lehet az, hogy mi már két órája itt vagyunk? A világ legtermészetesebb válaszát kapta:

Mi: „Mert német óra volt előbb, és nekünk nyelvvizsgánk van”

Tanár úr: „Jó, de most már másik óra van, nemde?”

Mi: „De, most angolóra van épp.”

Tanár úr: „És a fiúknak van nyelvvizsgája angolból?”

Mi: „Nem, németből van.”

Erre teljesen kiült az arcára a tanácstalanság, nem értette, hogy mit keresünk még itt. Megkérdezte, hogy hol van az angolóra és ki tartja. Megmondtuk, hogy itt mellettünk és Molnár tanár úr. Át is ment annak és rendje szerint, majd visszaérkezett kb. fél perc után érezhető zavarral a tekintetében. Mi gúnyosan néztünk rá, de nem mondott semmit. Attól fogva nem érdekelte, hogy ott vagyunk, bár időről-időre letörölte a szerveren található játékokat (ha megtalálta), de azok mindig el voltak rejtve a rendszerfájlok között is, szóval pofonegyszerű volt helyreállítani. Persze őt ezt nagyon is idegesítette, de mi ezen csak jót kuncogtunk.

Biológia

Másodikos korunkban dr. Zsilinszki Tibor tanár úr vett minket kezelésbe bioszból. Legendásan híres/hírhedt volt szigoráról és hogy nagyon követelt. Mivel sajnos szüleimet ismerte, így nemhogy kivételezés nem jutott osztályrészemül, inkább annak ellentetje.

Talán le kéne kapcsolni a villanyt!

Szóval lement nagy izgalmak közepette az első biológiaóra, ahol munkavédelem, és egyéb rendszabályokat vettünk át, rendes tanítás még nem volt. A fegyelem példás volt, rendben volt minden. Második órára Tanár úr behozott egy írásvetítőt és azzal vetített ki - a fehér falra. A villanyt elfelejtette lekapcsolni, a neonok igen erősek voltak a mennyezeten, a fal meg eléggé fehér, az írásvetítő is fehér alapon vetített ki, ebből sok jó sülhetett ki. Persze hogy alig láttunk valamit, olvashatatlan volt az egész, kb. az első sorokban ülők tudták elolvasni, a többiek nem. Nem mert megszólalni senki sem, csak ültünk a helyünkön. Neki is feltűnt pár perc múlva és a fejéhez kapott:

Tanár úr: „Húha, nem nagyon lehet látni amit vetítek.”

Nemes Robi: „Talán le kéne kapcsolni a villanyt.”

Ebben a pillanatban egy pisszenés sem volt, mindenki feszülten figyelt. Tanár úr komótosan oldalra fordult és udvariasan megkérdezte, hogy ki tette ezt a javaslatot. (Hátul halk kuncogások.) Erre Robi jelentkezett. 

Ekkor Tanár úr még negédesebben, még udvariasabban megkérte, hogy akkor fáradjon ki és kapcsolja le a villanyt. A dermedt csendben Robi kiment, mi meg sejtettük, hogy ennek lesz még folytatása. Lett is. Mihelyst Robi lekapcsolta a neonokat, a Tanár úr ismét megszólalt:

„Ha már kifáradtál, igazán nem akarlak feleslegesen járatni. Éppen úgyis felelőt kerestem a múltkori anyagból, de akkor nem is kell választanom, legyél Te az. Szeretnék egy nagyon szép feleletet hallani.”

Persze a felelet minden lett, csak szép nem. Robi nyökögött, ki a franc jegyez meg ilyeneket? Tanár úr közölte vele, hogy ez rendes körülmények között elégtelen lenne, de most az egyszer nem írja be. Eléggé hatásos belépő volt, akinek addig bármiféle illúziója volt a Tanár úrral kapcsolatban, az szerintem leszámolt vele. :)

Víz kell hozzá

Tanár úr egy kedvenc szokása volt (általunk módfelett nem kedvelt), hogy egyszerre akár 5-6 embert is feleltetett, akik közül mondjuk hárman írásban feleltek az első padokban, míg hárman a táblánál álltak és a három részre osztott táblára dolgoztak, majd feleltek. Tanár úr mindig az egész éves anyagból feleltetett, nem nagyon izgatta, hogy októberi anyagot kérdezzen mondjuk áprilisban. Jelen esetünkben is így történt, kihívta a felelőket, háromfelé elosztotta a táblát, és Nemes Norbinak a mohák szaporodása témakört adta.

Norbi volt az utolsó a sorban, előtte ketten is feleltek már, olyan óra 40 perc körül járhatott már az idő. Ezen időszak alatt a mohák szaporodása témakörben mindössze annyit sikerült a táblára felvésnie, hogy „Víz kell hozzá.” Mindezt ákom-bákom, egyre kisebbedő betűkkel a tábla jobb sarkára, legalulra. Elképesztően nevetséges volt, és aztán 40 percig állt fapofával a tábla mellett. Mi rengeteget röhögtünk közben és mutogattunk neki, ha a Tanár úr épp nem figyelt. De hát mindennek eljön egyszer az ideje, 40 perc után Norbi is sorra került. A következő párbeszéd zajlott le közöttük.

Tanár úr: „Köszönöm szépen, elolvastam a vázlatodat, eddig jó. Kívánsz esetleg még valamit hozzátenni?” (Hangos röhögés hátulról.)

Norbi: „Nem.”

Tanár úr: „Köszönöm, kérlek fáradj a helyedre.”

Szerintem ilyen gyorsan még senkinek sem adott elégtelent ő sem. De végül is Norbinak is meg kellett küzdenie az egyesért, mert 40 percig kint állt előtte. Persze mi rengeteget röhögtünk aztán ezen, annyira nevetséges volt az egész. Ha ezután bármikor megkért minket bármilyen tanár, hogy öntözzük meg a növényeket, mossuk fel a padlót, mossuk le a táblát, akkor hangos „Víz kell hozzá!” kiáltásokkal láttunk neki. Ezt még a 10, 15 éves osztálytalálkozókon is emlegettük, talán a legutolsón nem került csak szóba.

Ének-zene

A gonosz hifilejátszó

Alapvetően Rungné tanárnővel jól kijöttünk, de azért időnként teszteltük az ő béketűrését is. Még elsősök voltunk, amikor Jani (a Féreg) behozott egy kazettát (ja, régi idők), amin egy Dj. Hooligan nevű általunk ismeretlen dalszerző úr szerzeményei voltak, erősen kábítószeres stílusban. Nevetséges hangzás, ritmus, de nem is ezért lett kedvencünk. Jani még óra előtt benyomta a teremben lévő, duplakazettás, három CD-ét is lejátszani képes hifi lejátszóba a kazettát és jó nagy hangerővel hallgattuk az albumot. Pont a „Rave Nation” nevű szám ment nagy hangerővel már becsengetés után, amikor Tanárnő szaladva érkezett és az áramtalanító gombbal lelőtte a hifit, minket meg jól letolt ezért az akcióért. Érezhetően nagyon szívére vette a dolgot. Ezt követően belefogott az óra megtartásába, majd kb. 10 perc múlva egy CD-ét akart feltenni a lejátszóba. A gép nem indult, Tanárnő azt hitte, hogy nem adott rá elég hangot, ezért azt alaposan felcsavarta a hangerőszabályozót. Ekkor eszébe jutott, hogy az áramtalanítót kell használnia. Benyomta, a gép azonnal indult is. Igenám, csakhogy a funkcióválasztók közül még a kazettás lejátszás volt kiválasztva a Féreg által, azt ugye Tanárnő nem rakta át CD lejátszóra. Így hát az általa várt Mozart, vagy Beethoven helyett irtózatos erővel dübörgött fel a hangszórókból Dj. Hooligan „klasszisa”. :D Pont a legröhejesebb résznél indult újra, amikor is a eltorzított robothangon ment, hogy „We are, we are, we are!” (Amúgy én egyáltalán nem tudtam kivenni ezt a szöveget.). Szegény elsőre nem is tudta leállítani, legalább eltelt vagy 10 másodperc, mi meg dőltünk a röhögéstől. Szegény megkönnyezte, és azt mondta, hogy igen, ez a szintünk, hogy ilyen „Iá, iá, iá” számokat hallgatunk, mint a szamarak. :D Ezután nem tette be a CD-ét, az óra zenehallgatás nélkül zárult. :(

Tekerjetek 50 mp-hez, ekkora  kapcsolta be szegény tanárnő maximális hangerővel a hifit. :D Ekkor ment a legnagyobb „Iá,iá, iá”-zás. :)))

Kulcs a muzsikához - Viccoldal, aláírásgyűjtő és keresztek átrajzolása

Szintén régi általános iskolámhoz nyúlok vissza, a 2. Számú Általános Iskolában (ma: Kazinczy Ferenc Általános Iskola) énekórán a Kulcs a muzsikához című könyv kincstári könyv volt, vagyis a sulinak volt vagy 60 db, ami időnként kiosztottak nekünk órán. Mivel az nem a diákok tulajdona volt, hanem közös, ezért úgy is bánt vele mindenki, szanaszét volt firkálva. Ebből három rész érdemel említést.

Az első az, hogy nagyon sok könyv első fedlapi oldalán volt az úgynevezett „Aláírásgyűjtő”. Ennek lényege az volt, hogy ráírtuk az általunk utált ember nevét kifejezetten olvashatóan. Elég sok név összegyűlt ezeken az oldalakon, hiszen minden osztály közkézen forgatta a könyveket, és hát utálkozásban már akkor sem ment senki a szomszédba. Ennek időnként lett következménye, ha Hajni néni beszedette a könyveket, és ilyenkor pellengérre lettek állítva, akiknek a neve itt szerepelt. Hiába mondták a delikvensek, hogy nem ők a tettesek, a kutya se hitt nekik.

A második a „Viccoldal” volt, ez a könyv hátsó oldalán volt, zömében viccek írása, az Előre éltetése, egyéb rivális csapatok gyalázása. Itt is divat volt teleírni oldalakat, majd aláírni más nevével.

A harmadik örök móka a különböző vallások ismertetésénél volt egy kép, amely a különböző vallások jelképeit, keresztjeit ábrázolta. A görög vallás jelképénél több könyvben láttuk, hogy ki lett igazítva swastikává, a „görög” szó lehúzva és kijavítva „német”-re. Ez nekünk nagyon tetszett, rengeteget nevettünk rajta.

A képen a bal fent látható görög keresztet lehetett könnyedén átalakítani németre.

De vissza a gimibe. Itt már mindenkinek meg kellett vennie a Kulcs a muzsikához könyvet, tehát már nem bántunk vele olyan vadállat módon, mivel mégiscsak az ember saját tulajdona. Egy unalmas énekórán kiosztott a Tanárnő valami fénymásolatot, egész órán dolgoztam az első oldalon, teleírtam a „Viccoldalt” rengeteg színvonaltalan viccel, meg persze az Előre éltetésével. Nagyjából a 40. percnél járhattunk, amikor belefáradtam, meg már hely is alig volt. Tírbácz mellett ültem éneken, ő ezen jót röhögött, majd elkérte az anyagot, és ceruzával elkezdett legalulra írni egy viccet (én addig tollal írtam.) Én ez idő alatt elvettem a könyvét és a keresztény egyházak keresztjeinél megmutattam neki a németet röhögve, elmeséltem ennek a történetét. Ezen ő is jót röhögött. Mindketten pont végeztünk a magunk munkájával, amikor Rungné nagy lendülettel megindult felénk. Kiszedte Tírbácz kezéből a fénymásolatot és nagyon lehordta, miszerint látta, hogy egész órán összefirkálta az iskola tulajdonát képező fénymásolatot. Sanyi hiába tiltakozott, hogy de hát nem is ő csinálta, ceruza van a kezében, az azt megelőző összes vicc meg tollal volt írva. Tanárnő teljesen bepörgött, közölte, hogy őt nem téveszti meg, még az íráskép is ugyanaz (teljesen eltért.) Én jelentkeztem, hogy bevalljam, hogy ez én voltam, de mérgesen leintett, hogy ne vállaljam el mástól a balhét. Rögtön meglátta ezután az előttem fekvő könyvet az átrajzolt keresztekkel, mire dühében összecsapta és felütötte az első oldalon. Ott annak rendje módja szerint be volt írva Tírbácz neve, hiszen az ő könyvét firkáltam össze. Persze Tanárnőnek több sem kellett, azonnal igazolva látta minden tézisét, én meg majdnem megfulladtam a röhögéstől, ahogy a hozzám közel ülők is. Kioktatta, hogy egész órán csak rongált, szégyellje magát. Én ekkor már bölcsen meghúztam magam. Amúgy a dolognak különösebb következménye nem lett, belekevertük az átfirkált fénymásolatokat a többi közé, ekkorra már talán Tanárnő dühe is elszállt.

Fizika

Ötvenesek tánca

Valamiért itt is rendszeresen teszteltük Pocsai Zoltán (+2022) tanár úr türelmét. Ő igyekezett nem felidegesíteni magát rajtunk, lévén volt baj a szívével, de egyszer azért sikerült nagyon felhúznunk. Valamelyik pihent agyú kitalálta, hogy a padokban pörgessünk 50,-Ft-os érméket, mert azok a legnagyobbak és leghangosabbak. Ekkor még a régi padok voltak, amikben volt egy fakk alul.

Nagy összebeszélés óra elején, ment a susmus. Kb. óra 10 perckor egyszerre megpörgettünk legalább 10-15 padban az ötvenest alul, a fakkban, ahol nem volt látható a tanári asztalról. Ugye az első 10 mp-ben még nem volt semmi gyanús, de utána ahogy lassult az érmék forgása, egyre nagyobb lett a hangzavar, végül irtózatos érmezörgés lett. Ugye a padok fakkjai szűkek voltak, ez alaposan felerősítette a visszhangot és hát pörgött vagy 10-15 érme. Tanár úr teljes értetlenséggel szemlélte a dolgot, nem tudta hova tenni, meg is állt csodálkozva. Mi meg teljes ártatlansággal bámultunk rá, ebből is láthatta, hogy nem mi voltunk. Olyan jól sikerült az akció, hogy 5 perc múlva újra csináltuk, ekkor már persze lebuktunk, életében tán először kiabálni hallottuk Tanár Urat. Mivel a röpdolgozattal való fenyegetés is elhangzott, így ezt többé nem ismételtük meg fizikaórán. (angolon és bioszon majd még igen, emlékeim szerint mindkettőn lett retorzió is.)

A tettes, vagyis inkább műveletünk eszköze

Kémia

Pándy Margó tanárnővel jól kijöttünk, tudott kezelni minket, de azért néha itt is elszakadt a cérna. Két eset jut eszembe.

Jellegzetes kép ebből a korszakból. Sokkal többet kísérletezett velünk Pándy Margó tanárnő, mint más osztályokkal, és dupla mennyiségekkel. Ugyanis észrevette, hogy ilyenkor a hátsó sorokból előresereglünk és csendben figyelünk. Ilyenkor előre lehetett menni. A kép jobb oldalán állnak: Lali, Arafat, W. Peti.

A pimasz metronóm

Valamilyen ok folytán Jani (a Féreg) és Lali szamárpadba voltak ültetve az első sorba a Tanárnő által. Ő épp bejött, kezdődött volna az óra, amikor Lali a tanári asztal mellett közvetlenül elhelyezett metronómot csak úgy poénból beindította. Ennek elképesztően idegesítő a hangja. Tanárnő meg is hallotta, azonnal utasította is Janit (a Féreg), hogy azonnal állítsa le és zárja el a metronómot. Jani mindezt meg is próbálta, igen ám, de a metronóm trükkös volt, és nem volt egyszerű leállítani, hiába fogta meg az ember a csapórudat, az aztán újraindult. Jani nem is tudta leállítani, majd a vállát megvonva visszaült a padba. Közben a hetes jelentett, mi leültünk, a nagy zaj egyelőre elnyomott minden más hangot. Ahogy a hangok elültek, egyre tisztábban lehetett hallani a rémesen idegesítő „Tikk-takk, tikk-takk” hangot. Erre hangos röhögés volt a válasz a hátsó sorból, ami a Tanárnőt még jobban felbőszítette: „Ilyen egy pimasz embert, mint ez a Jancsó Péter én még nem láttam! Nem elég, hogy bekapcsolta a metronómot, még kifejezett kérésem ellenére sem állította le, csak itt vigyorog!” Erre mi még jobban elkezdtünk röhögni, mert tudtuk, hogy nem is Jani indította be a metronómot, meg hogy ő amúgy egyáltalán nem is pimasz. Az illetőt nem nagyon zaklatta fel ez a tiráda, csak vigyorgott továbbra is.

Nem ilyen, de egy hasonló miatt lettek a vidám percek

Ha nem kell a jobb jegy, hát akkor nem kell!

Ismét Jani (a Féreg) a főszereplő, emlékeim szerint 11. félévben jártunk, Tanárnő zárta a jegyeket. Ment végig névsorrendben, és akik két jegy között álltak, azoknak mondta, hogy következő órán javíthatnak, készüljenek. Felhangzott Jani neve is, valami 2,6-ra állt és a hármasért kellett volna mennie.  Ez volt hétfőn, a delikvensek megkapták az ukázt, hogy készüljenek, jött a csütörtök, a következő óra napja. A Tanárnő már kb. 2-3 embert kiszólított, mire Janihoz jutott. A következő párbeszéd zajlott le:

Tnő: „Jancsó Péter! Hol van?”

Jani: „Itt vagyok, Tanárnő.”

Tnő: „Igen, tehát szó volt a múltkori órán, hogy két jegy között állsz...”

Jani: „Tanárnő, elnézést, hogy közbevágok, de őőőő.. izé... Meggondoltam nekem, jó nekem a kettes is.”

Tnő (nagyon meglepetten): „Igen? Éppen akartam a Péternek mondani, hogy megnéztem a jegyeit, és az összes dolgozata jobb jegyű volt, csak a feleletek voltak gyengébbek. Így szólni akartam neki, hogy külön felelés nélkül is megadom neki a hármast, de gyerekek, ha nem kell, hát nem kell!”

És bevéste a kettest. Óriási röhögés volt az egész teremben, hogy csomóan ordították, hogy „Jani, te Féreg!” Percekig röhögtünk rajta, Jani csak nevetve mondta, hogy: „Ááá, tök mindegy.”

Balról jobbra a két hátsó sor a kémiai előadóban: Szaddam, Arafat, Jani, Tirbácz. A hátul lévők mobiloznak, ekkor már kb. mindneki kapott telefont, ezekben az években terjedtek el. A legmenőbb játékok a Snake II és a Bantumi voltak, telefonban pedig a Nokia 3310-sek.

Magyar

Mindkét történet Mné idejéből való, és emlékeim szerint már negyedikesek voltunk. Ekkora az órák már teljesen szétestek, esetlegesek voltak.

Horror - már megint Zajti!

Az énekteremben tartotta Mné az órákat, hivatalosan azért, mert fájt a lába. A prózaibb ok az volt, hogy hogy az énekterem mögött nagy szertár volt és ott hódolhatott ekkorra már legnagyobb szenvedélyének, az ivásnak. Ez előttünk sem volt titok már korábban sem, de annak nyers rögvalósága itt ütött igazán fejbe minket.

Szóval énekterem, ahol volt egy zongora (vagy pianínó, franc tudja, soha nem tudtam egymástól őket megkülönböztetni), amit időnként ha úgy volt kedvünk, behergeltünk. Ez persze szigorúan tilos volt alapvetően, de minket kevéssé izgatott. Az akkori nagy kedvencünk az úgynevezett „horror” lejátszása volt. Már nem emlékszem az ötletgazdára pontosan, tán W. Peti volt. A lényege, hogy valamelyik régi horrorfilmben (talán a Gázláng volt az) amikor valami vészjósló dolog történt, akkor mindig egyfajta zongorahangféleség volt. Ennek leutánzásához több emberre volt szükség.

Két-három ember a pianínó bal oldalához helyezkedett, és teljes erővel rátenyereltek valamennyi billentyűre a bal oldali harmadban, ahonnan a mély hangok jönnek. Erre az eszköz baromi hangosan felmordult csupa mély, mennydörgő hangot adva. Ez általában Zajti, Tírbácz, Jani, Lali és én voltunk.  Két ember adta a „gázt” és a „fékpedált” nyomta, ők a pedálokat nyomták alul, ennek nem tudom milyen haszna volt, de mindig allokáltunk rá embert. Ez általában Norbi és Robi volt. Jobb oldalon általában két ember volt, Gyuri és W. Peti, ők nyomogatták csak egyesével a legmagasabb hangot adó billentyűket. Így a nagyon hangos mély tónus mellett a pianínó nevetséges magas hangot is kiadott.

Egy kis jelmagyarázat. Bal oldal kellett tenyerelni a mélyre, egyszerre vagy 20 billenytűt lenyomva. Jobb oldalon két-három billentyűvel a magasat adtuk pittyegve. Alul a gáz,- és fékpedál.

Mivel mi eléggé viccesnek tartottuk, sosem kellett biztatni különösebben, vagy résztvevőket keresni a megvalósításhoz, mindig akadt tettre kész ember. Ahogy a leírásból is látszik, 8-9 ember mindig ott hemzsegett ilyenkor, újabb 3-4 ember röhögött. A lányok nem vettek részt ebben az idétlenkedésben, maximum néha kérdezték meg, hogy: 

„Még mindig nem unjátok ezt a gyerekes baromságot?!” 

Persze hogy nem untuk. Én még ma is röhögve megcsinálnám, ha volna rá lehetőségem. :)))

Amit ebből lehagytam, hogy ilyenkor mindig volt egy figyelő ember, aki leste, hogy Mné mikor jön, mert általában a becsöngetés után is csináltuk ezt, idegesítve a többi osztályt mindezzel. Ekkor éppen én voltam a soros figyelő, és a szokott módon a földszinten állomásoztam kb. 10 méterrel a terem előtt, figyelve az aula felé, ahonnan a Tanárnő érkezni szokott. Ez a lépcsőfeljárón túl volt, de mivel Tnő mindig a földszintről jött, ez nem volt soha gond. De nem így aznap. Valamiért az első emeleten jött, a „Sóhajok hídján” és a lépcsőn jött le. Én csak eléggé megkésve vettem észre mindezt, szerencsére ő nem látott meg engem. De csapdába kerültem, mert mögé kerültem, megelőzni nem lehetett, így a többieket se tudtam figyelmeztetni. Mindegy, reméltem, hogy a nagy kavarodásban majd valahogy beosonhatok mögötte. Kb. 5 méterre mögött haladtam, lábujjhegyen. Avatott füleim azonnal meghallották a felmorduló horror hangjait, majdnem hangosan felröhögtem. Ő ekkor még nem észlelte, közeledtünk tovább a teremhez, ekkor immáron sokkal hangosabban megismétlődött mindez. Mné felgyorsította lépteit, látnivalóan ideges lett, én is szaporáztam mögötte. Kivágta az ajtót, és döbbenten megállt a látvány előtt. Nem lehetett mindennapi, hogy 8-10 ember a pianínónál áll és azt nyüstöli. Én eddigre pont utolértem. Majd a következő határozott mondat csattant fel: „Már megint Zajti!”

Az nem zavarta, hogy legalább 8-10 ember ott volt még, sikerült az általa különösen nem kedvelt Zazát egyedül kiemelnie. Én nagyon örültem a balhénak, beosontam mögötte, a felfordulásban nem vette észre, hogy én is ott vagyok. Mindenki nevetett, hogy sikerült 10 emberből egyet kiszednie. Amúgy következménye nem lett a dolognak.

2020 januárjában a nápolyi repülőtéren egy szabadon hagyott zongorára figyeltem fel. Nosza, azonnal a tettek mezejére léptem - és ha bár egyedül - de megismételtem az egykori mutatványt. Nem mindenkinek tetszett, ezt lehet hallani is. :)

Már megint a pianínó

Rögtön ezen esetet követően a pianínót kellett felcipelni az énekteremből a rendezvényterembe a színpadra, szólt a gondnok, hogy kell segítség, pár markos legényre van szüksége. Maró gúnnyal közölte velünk a Mné Tanárnő, hogy akik benne voltak az akcióban, azok most cipekedhetnek is, kivéve Zajtit, ő itt marad felelni. A legviccesebb az volt az egészben, hogy kb. Zaza volt mindenki közül kb. a legerősebb, de persze ő nem jöhetett. Na mindegy, Hórukk!, nekiveselkedtünk. Piszok nehéz volt, fogása alig, terebélyes is, a lépcső meg szűk. Senkinek eszébe se jutott lemérni a méreteket, így persze, hogy elakadtunk a felénél a lépcsőnek, nem fértünk el. Hosszú percekig próbáltuk feljebb tornászni, nem ment. Csak azt értük el, hogy akik alul voltak, teljesen kifulladtak. Nosza, elszaladtunk újabb emberekért, kb. 10-en tudtuk kínkeservesen felemelni aluról vagy másfél méter magasra a masinát, így kikerülve a lépcsőt. Elégedetten masíroztunk vissza, de leülnünk már nem lehetett, Mné közölte, hogy mivel „szándékosan húztuk az időt”, most mindenki, aki ebben benne volt, büntetőfelel. Úgy is lett, maradjunk annyiban, hogy ezt követően a horror lejátszása erősen megritkult. :D

Matek

Körömiii!

Norbi imádta Viktor vezetéknevét elhúzva ordítani. Ez egy idő után Viktor nemtetszését váltotta ki, de nem mondhatni, hogy Norbit különösebben meghatotta volna. A legkülönbözőbb helyeken és időben kiabálta, a mi őszinte örömünkre. Különösen az Eurofakt osztály hölgytagjai feltűntekor dörrent a név különösen sűrűn. Ezen felül, jóval halkabb formában matekórákon is. Ennek különböző formái voltak, pár a teljesség igénye nélkül:

• Miután Viktort felszólította a Tanárnő, Norbi egy halk, folyamatosan erősödő „Körömiii!”-t mondott. Ebből mondjuk kb ennyit lehetett érteni: „römi!” nekünk, akik a legközelebb ültek. Mi mindig nevettünk ezen, Viktor többször visszaszólt neki, ami Tanárnő értetlenségét váltotta ki. Ilyenkor általában rákérdezett: „Péter halott valamit? Hát Laci?” Természetesen soha egyikünk se hallott semmit, mire Viktor mérgesen mondta, hogy mi direkt szívatjuk őt és reklamált a Tanárnőnél. Ilyenkor annyira mérges volt, hogy izgalmában gyorsan beszélt, mire Tanárnő közbevágott, hogy: „Nem értem, hogy mit mond Viktor, hadar nagyon, ráadásul a többiek se hallottak semmint, mi a problémája?” (Ebben nem vagyok egyébként annyira biztos, mert sokszor ismétlődött meg az órákon, és egy idő után a Tanárnő is mindig mosolygott. Ráadásul mindig Janit és engem szólított csak fel megerősítésül, mi akkor már mindig tele pofával vigyorogtunk. Erős a gyanúm, tudta ő, hogy mi történik, de élvezte ő is. Egyébként őt kifejezetten jó humorérzék jellemezte, szívből jövően tudott nevetni jó pár hülyeségünkön.)

• Szintén emlékezetes ütközet volt Norbi és Viktor között, amikor Viktort kihívta a Tanárnő felelni a táblához, Norbi egyből dörzsölte a kezét, mi meg előre röhögtünk, hogy mi fog következni. Az első 5 percben csak nagyon halk „Körömi!” zúgatása volt, de mivel Viktor hevesen reklamálta ezt a Tanárnőnél, Norbi úgy megoldás után nézett. Mi először egy nagy papírszakadást hallottunk, ezt követően valamit alkoholos filccel írt egy füzetből kitépett lapra. Hamarosan minden kiderült, nyomtatott nagybetűvel volt ráírva a lapra egy nagy „KÖRÖMI!” amit Norbi minduntalan felemelt, amikor a Tanárnő épp nem arra nézett, de Viktor igen. Mi majdnem megfulladtunk a röhögéstől. Kb. a negyedik ilyen esemény után Viktor dühösen odament Norbihoz, és kitépte a kezéből a papírt, majd felháborodottan a Tanárnőnek megmutatta. Szabó Zsófia tanárnőből szívből jövő kacaj szakadt fel, még a könnye is kicsordult, mikor meghallotta Norbi replikáját: „Tanárnő, Viktor kérte, hogy ne mondjam állandóan a vezetéknevét. Nem mondtam, kiírtam ide.” Némi időbe tellett ezután a rend helyreállítása. Amit én magam igazán sajnálok, hogy ez a korszakos dokumentum nem maradt fent az utókorra. :(

• A sokadik ilyen incidens után Norbi más taktikához folyamodott. Megjelentek az osztályteremben különböző cetlik, ahol Viktor vezetékneve volt felvésve, és mindig matekóra előtt. De volt, hogy kapott Jani (a Féreg) is, egy, a Sarkadi Kultúrház által szervezett, húsvéti „Nyuszi-buli” cetlire Jani nevét véste fel Norbi ákombákom betűkkel és  rajszöggel rögzítette a hirdetőtáblára, ahol amúgy addig értelmes dolgok voltak kihírelve. Ezt követően természetesen megmutatta Szabó Zsófiának tanárnőnek is. A Tanárnő fejére még mai is emlékszem, érezhető értetlenkedéssel kérdezte: „Milyen Nyuszi-bulikon vesz részt Péter? Milyen melegparti már ez?” Mi borultunk a röhögéstől, erre Jani egy „Áhh, hülye barom!” felkiáltással a Nyuszi-buli felirat mögé benyomorította Norbi nevét is. Ezt követően egymás szavába vágva és túlkiabálva mondták Barát Tündének a következő órán, hogy ki vett részt holmi Nyuszi-bulikon. Tünde semmit nem értett az egészből, csak annyit mondott, hogy ne ordítsunk már annyira, mert már fáj a feje. A cetli ottmaradt, és még a Rózsa-héten is ordibáltuk a Nyuszi-bulikat.

Tesi

Orosi Pál tanár úr előttünk megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, egyike azon pedagógusoknak, akiknek sosem volt gondja velünk és nekünk se vele, pedig követelt és szigorú volt. De emellett egyenes, igazságos és szerintem ezt értékeltük. Ezért a tesiken nemigen voltak rendbontások, kivéve az igazgató autójának beásását hóval, amiről már korábban írtam, illetve a következő történetünk.

A maguktól betörő ablakok

Ekkoriban 2000-2004 között a sportpálya mögötti egykori honvédségi épületek még álltak, igaz eléggé ramaty állapotban voltak már. Penészes falak, betört ablakok, leszakadt nyílászárók, egyben voltak még az épületek, de eléggé siralmas állapotot nyújtottak. Érdekes, de soha nem mentünk be, meg amúgy nem is került az épület érdeklődésünk homlokterébe, amit furcsállok. Illetve egyszer igen.

Távolugrás volt a műsor, a lányok talán kislabdát dobtak, mi addig távoloztunk. Felsorakoztunk egymás mögé és valaki kitalálta, hogy az előttünk heverő kövekből dobáljuk be a honvédségi épületek ablakát. Szépen beálltunk a fák takarásába és vezényszóra, és kb. 2-3-an dobtunk, bumm, csörömpöltek az ablakok. Nosza, Orosi Pali bácsi azonnal kilépett a helyéről és megkérdezte, hogy mi volt az. Gyuri  mondta fapofával, hogy a szél becsapta. Tanár úr közelebb jött és fürkészően végigmért minket. Mindenki bólogatott és halál komoly fejet vágott, holott nehéz volt a kirobbanó nevetésünket visszafogni.

Ezután visszament az ugróponthoz és újabb ugrásokra adott utasítást. Lement két három ugró, neki is apadt a figyelme. Ekkor okulva szinte mindenki követ fogott a kezébe, ha lúd, legyen kövér. Gyuri visszaszámolt és egyszerre repült vagy 12 kő. Hatalmas dörrenések sorozata, majd csörömpölt vagy 5-6 ablaktábla. Persze a Tanár Úr tempósan odasietett hozzánk. Kérdésére válaszul mondtuk, hogy most egyszerre vágta be a szél az ablakokat. Vagány mosolyra húzódott a szája széle (maradt még valami az egykori rosszgyerekből) és közölte, hogy ez volt az utolsó, megértettük? Megértettük, és többé soha nem dobáltunk.

Kedves Olvasóim!

Ezzel Rózsás, RFG-és, Andrássys történetünk végére értünk, több részt már nem tervezek. Igazából ennyit se gondoltam írni, a hógolyózós ökörködést terveztem csak, de olyan tömegével jöttek a pozitív visszajelzések, hogy megembereltem magam, és úgy gondoltam kiírom magamból, ami van. Természetesen a sztorik egyáltalán nem teljesek, de amik leírhatók, érthetőek kívülállók számára, annak a 80%-át beletettem. 

Ahogy korábban is írtam, hőseink mind valódi személyek, amiket leírtam, mind valódi megtörtént események, és azok követték el, akiket nevesítettem. A megtörténtek dátuma 2000. szeptember 1. és 2004. június 20. között történtek, néha az időrend, vagy a könnyebb emészthetőség miatt összevontam dolgokat.

Talán ebből is látható, hogy nagyon aktív és mozgalmas évek voltak számunkra, számomra a emlékezetesebbek, élvezetesebb volt, mint az egyetemi évek. Ezt a nagyon jó osztályközösség, az iskolaközösség, a tanárok, diákok és a személyzet egyvelege alkotta. Én nagyon hálás szívvel gondolok vissza erre az iskolára, nekem mindig is ez lesz a nagybetűs Iskola az életemben, bárhová is vezet utam a továbbiakban.

Nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok ezen az időutazáson, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt kezdtem írni a Rózsás cikkeket. 2023. december végén láttam neki, az első cikk publikálásának dátuma 2024. január 12. volt (a nagy havazás), majd sorban a többi, és ez a záró, kicsit könnyedebb, 6. epizód. Volt két kis kitérő, a sítábor és a 20 éves osztálytalálkozó, de azok is Rózsás események voltak. A többi az egyértelműen osztálytörténet. Az öt, már lezárult történetet összesen 3077-en olvasták a mai napig, ami 615-ös átlag. A legnépszerűbb a havazásos volt 1651 megtekintéssel (ezt megosztottam a „Békéscsaba a múltam” FB-csoportam is, ezért is volt ilyen magasan nézett), de egyik cikk olvasottsága sem volt 300 alatt. 

Soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer ilyenre vetemedek, de ha már elkezdtem, igyekeztem jól csinálni. Most még szinte mindenre vissza tudtam emlékezni némi segítséggel, illetve már eltelt annyi idő, hogy mindenkiben leülepedett ez és tán már tanáraink se nézik olyan szigorúan ezt a leírást. Legalább 100 óra munkaóra van benne, több száz kép, sok videó, és összesen 178 oldal lett ezzel együtt. Kész könyvméret. :)

Mivel is zárhatnám gondolataimat? Kívánok mindenkinek olyan gimnáziumi éveket, amiket én átélhettem a Rózsa Ferenc Gimiben 2000-2004. között. 

RFG és Bitang Banditák mindörökké!