Sítáborok a Rózsa Ferenc Gimnáziumban 2002-2004. között

Előszó

Már kisgyerek korom óta nagy síelő voltam, hála szüleimnek, akik már 5 éves koromban megfertőztek ezzel a szenvedéllyel. Hegyek, hó, hideg, a csúszás, sebesség, egyszóval ideális sport nekem, amit azóta is töretlenül imádok! 

Egy ideig szüleinkkel jártunk síelni, de általános iskola 6. osztálytól kezdve sulis sítáborokba, mégis az az igazi, ha az ember a saját korabeli arcokkal síel. Így érkeztünk el egy jeles dátumig, 2000. szeptember 1-jéhez, amikortól kezdve a Rózsa Ferenc Gimnázium tanulója lettem.  Nagy várakozás, az újdonság élménye, tisztán emlékszem még erre, jó érzés volt. Örömünk fokozódott, mikor megláttuk  novemberben falragaszokon, hogy sítábort szervez a gimi Rózsahegyre (Ruzomberok). Hohó, vagyis itt helyzet van, akkor menni kell! Gyorsan szóltunk a többi általános iskolából ismerősnek, Krisztikónak, Sólyomnak, Beának, hogy menjünk!

Nagy értetlenkedés, hogy most mivan, hova megyünk, Rózsával, Rózsahegyre? „Mit nem értesz, te s.ggfej, ez a neve a városnak. Szlovákul Ruzomberok! Oda megyünk!” Volt aki azt hitte, ez csak valami tréfa a suli neve után.

Csak hát izé, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember várná. Nem olyan lett a félévi értesítő (inkább mérgesítő lett belőle), ahogy azt vártuk - és szüleink várták volna - így az utolsó pillanatban megkaptuk az ukázt, hogy szó sem lehet sítáborról. Szegény Tirbácz egy hétig hordta az iskolatáskájában a 25.000,-Ft-os előleget, de aztán nem ment senki, ő sem. (Majd pontosan rá 10 évre Franciaországban, Les 2 Alpesen síelünk újra együtt, szintén egy gimis társunk, J. Györke jóvoltából.)

Másodikban már elmehettünk (pedig még tovább sikerült rontanom a tanulmányi eredményemen), de mivel akkori osztályfőnökünk, Medovarszkiné,  szemében nem kifejezetten voltunk kedveltek, indulás előtt két nappal szóltunk csak, hogy megyünk. Így kénytelen volt tudomásul venni, hiszen már befizettük a teljes összeget. :D Harmadikban ebből nem volt gond, J. Éva akkori ofőnk szerintem még örült is, hogy nem vagyunk egy hétig. Negyedikben Barát Tünde (†2022) osztályfőnökünk aggodalmát fejezte ki, hogy miért kell érettségi évében síelni menni, de természetesen nem tudott eltántorítani ebbéli szándékunktól. :D

Túl vagyunk a 2003. januári nagy havazáson és ámokfutásunkon, amikor szereztünk jó pár embernek a suliban emlékezetes pillanatokat. Ezt követően nagyon meghúztuk magunkat, mert drákói figyelmeztetések hangzanak el a sulivezetés részéről, illetve nem mehetünk el síelni, ami rémisztően hat, sokkal nagyobb fenyegetés, mint mondjuk egy igazgatói intő.

Február elején ismét elkezd szakadni az égi áldás, a hónap elején már megint óriási a hó. Ismét újabb mókán törjük a fejünket, de egyelőre elhalasztjuk, nehogy letiltsanak minket a táborról. Viszont nagyon lelkesek vagyunk, 30 cm hó van itthon, fúúú, mi lehet az Alacsony-Tátrában, biztos nagyon nagy a hó, döfi lesz! Tűkön ül mindenki.

Figyelem! Ez idáig teljesen kronológiailag haladtam, de innentől kezdve a könnyebb nyomon követhetőség és emészthetőség miatt összevonok dolgokat, mert nincs értelme évente naplószerűen írni. Valamennyi esemény megtörtént, és úgy ahogy leírtam, a szereplők is mind valósak, de időrendi eltérések lehetnek. Ahol fontos az évszám, ott külön jelzem.

 

Huszti Nóri zseniális cikke a sítábori várakozásról a suliújságban, amely „Rózsa Ablak” néven futott. Kifejezetten magas színvonalú cikkek voltak benne, jó volt olvasni. Ez 2003. februári szám

 

Indulunk síelni!

Szóval 2003. február 9-e, vasárnap van, reggel, csikorgó hideg, 30 cm-es hó, indulunk síelni! Együtt a csapat, a sítábori mag egy jó részét a haveri társaságunk adja (egykori évfolyam,- és osztálytársak a 2-es suliból, ahol rengetegen síeltek). Kb. 30-an vagyunk összesen akik indulunk, nézünk ki a fejünkből, amikor begördül egy hatalmas, rikító sárga és kék színű óriási emeletes Ikarus EAG-97-es busz, legalább 70 férőhellyel. Ezzel megyünk? A debreceni székhelyű Panoráma Utazási Iroda ezekben az években ezeket az óriásokat küldi értünk, ami teljességgel érthetetlen, ráadásul egyiken sincs téli gumi, aminek később még jelentősége lesz.

 

Egy ugyanilyennel mentünk, sőt, lehet pont ezzel. Mindenhol megbámulták.

 

Rögtön befoglaljuk pofátlanul az emeleten az első sort, valaki pimasz módon odarakta már a hátizsákját. Mit képzel el? A hátitatyót több sorral hátrébb hajítjuk, Előre-sálak kerülnek fel a szélvédőre, egyből kirakjuk az irányjelzőt, lássák csak, kik vagyunk. A táska tulajdonosa közben megjön, emlékeim szerint Mary Badalamenti névre hallgat, vendégtanárként angolt oktat a suliban. Alabamából származik, egyből a tárgyra tér valaki: „Jó, jó, mennyi ott a rasszonkénti megoszlás? Neked miért ilyen olaszos a neved?” Nagyon nevet, válaszol mindenre, mondja, hogy az USA-ban nem szokás ilyen direkt kérdéseket feltenni. Erre közöljük vele a barátkozás jegyében, hogy a két evangélikus templom a fő téren régebbi, mint az ő országuk. Nevet, van humora.

Kiraktuk az irányjelzőt hamarjában. A képen a szobánkban állunk, az ágyakon. Balról jobbra Sólyom, Lali, én, Krisztikó, Lajbi. Sajnos cenzúráznom kellett. :D

Indulunk, zeng a „Hajrá, Lilák!”, a „Fehér Magyarország!”, stb... A sofőr közli mikrofonban, hogy ne szemeteljünk, meg milyen szép színű a busz, hiszen ezek Debrecen színei (ocsmány szerintünk, ezt közöljük vele is, de még mindig jobb, mintha piros-fehér lokista lenne) és ne tegyük a léceket a busz oldalához. Természetesen fittyet hányunk mindegyik előírásra, na nehogy már egy hurkás mondja meg nekünk, hogy mit lehet?

Haladunk a 46-os főúton északnak,  oldalt méteres hóhalmokat nyomtak ki a hókotrók, mindenki csendben bámulja ezt, nagyon nem mindennapi látvány. Mezőberénynél elénk vág egy kék színű Mercedes Vito, a sofőrünk káromkodva fékez, mi mindnyájan nekiesünk a szélvédőnek, ami amúgy is be van törve, nem túl sikeres az indulás. Kiderült, hogy Sz. Emese otthon hagyta a síléceit. Gúnyos kiabálások fentről („Útleveled azért van? Pénzed?”). 

Haladunk tovább, Szolnoknál már csak 15 cm a hó, Hatvannál már csak 5 cm. Mi a fene, északnak megyünk, felfelé, erre csökken a hó? Igen. Salgótarjánban már csak lepel van, amikor átlépjük a határt Somoskőújfalunál, el is fogy. 

Teljes letargia, javasoljuk erre kedvjavítónak Bárdos Tibor tanár úrnak, hogy álljunk meg Ragyolcnál (szlovákul: Radzovolce), a határ utáni második felvidéki falunál, ott lehet petárdát, hanggránátot venni, rakétákat is. Először nem hiszi el, hogy komolyan gondoljuk, pedig teljesen, mondjuk neki, hogy magyar többségű a falu, lehet forinttal is fizetni, és amikor a 2-es sulival mentünk síelni, visszafelé mindig itt álltunk meg ilyesmiket venni. Sztoikus nyugalommal mondja, hogy megyünk tovább, és reméli, hogy semmi ilyen marhaságot nem hoztunk magunkkal. Még nem tudja, hogy de, igen, pedig akkoriban még volt határellenőrzés, előfordult, hogy órákig szívattak Bánrévénél, vagy Somoskőújfalunál. Petárda, rakéta, hanggránát lapul a táskákban és az Előre-meccsekről ismerős gázdudák. Szerencsénk volt, csak aznap négy csabai busz ment ki itt, mondja is a határőr, hogy micsoda csabai invázió van, ránk már nem jut idő átvizsgálni a buszt.

Gázduda, rakéták, petárdák és hanggránátok a táskában. Síelni indulunk, hát nem?

 

Elhagyjuk Besztercebányát, semmi hó továbbra sem, nekirugaszkodunk az emelkedőnek Donovaly felé. 800 méter felett már vannak hófoltok, de egyébként siralmas a helyzet, mindenhol barna foltok a pályán. Pont ezt mondogatjuk, hogy basszus, otthon, az Alföldön sokkal több a hó, mint itt, 1000-1400 méter magasan!

Megérkezünk Rózsahegyre, a „Hotel Ikar” nevű turistaszállóba, itt fogunk egy hétig állomásozni. Hát huhh, talán életemben egyszer voltam rosszabb szállóban, Chopokon 2018 tavaszán. A vegytisztán szocialista igénytelenség, linóleumszag árad mindenhonnan. Folyosó végi zuhanyzó, de a fűtés meg a kaja aránylag rendben van, bár minden levesnek ugyanolyan az íze és meghatározhatatlan barna színe van. Cserébe nem kell semmire sem vigyázni, minden régi, elavult, amit tesztelünk is rendesen majd.

 Hotelnek nevezni ezt, hát.... Most, 2024-ben 7 EUR egy éjszakára egy ágy, szerintem ez sok mindent elmond. :D Valamiért a szobabelsőről nincs kép a neten.

Az ablakból rálátni egy cellulózgyárra, amely éjjel-nappal ontja a füstöt, eléggé kesernyés a szaga, biztos nem a legegészségesebb, de nem véletlenül kerül az egész sítábor kb. 35.000,-Ft-ba + síbérlet. Érkezésünk után nem sokkal felfedezőútra megyünk, megpróbáljuk megközelíteni a gyárat a mezőkön, patakokon keresztül. Csak annyit érünk el, hogy két ember alatt beszakad a jég, ezzel el is megy a kedvünk.

 

Kellemes környezet, környezetbarát cellulózgyár. Kilátás a „hotelből”.

 

Rózsahegyi síelés - már első nap sikerül hozni magunkat

Minden sítábor kezdetén Bárdos Tanár tanár úr elmondja a kereteket, rendet, reggeli alatt meghallgatjuk ezt. Első sínap mindig vasárnap, indulunk a helyi síterepre, Rózsahegyre, Malino Brdo terepére. Felmegyünk, rettenetesen gyászos az összkép, alig van hó, alul esik az eső, középütt óriási a köd, fent, a csúcs közelében meg esik a hó és tisztább az idő. 

Alig van hó, mellé köd is egy sávban. Kb. 1000 méteren vagyunk, az eső esik.

Délutánra tisztul, a köd múlté. Daninak hiába mondtam, hogy ne hajoljon be a képbe. :D

 

A léceink botrányosak, életlen, hosszú vacak mindegyik, a sulinak csak ilyenjei vannak, 5000,-Ft a bérlésük. Viszont arra pont alkalmasak, hogy ne kelljen kímélni őket. Nem is kíméljük őket, sokszor átsíelünk a hóhiányos részeken is, dühöngünk, hogy mennyire nincs hó és rossz az idő. Hiába panaszkodunk a Tanár úrnak, hogy rosszak a lécek, ingerülten mondja, hogy tavaly is nagyobb kárt tettünk benne, mint amennyiért kibéreltük. :D

Teljesen elavult léceink. A felvétel 2004-es.

Újabb mókán törjünk az eszünket, az egyik az, hogy ahol a köd sávban megállt, ott teljes sebességgel száguldjunk át, kb. 100 méter vakon. A gondolatot tett követi, sikerrel teljesítjük. Daninak mindez nem sikerül, összeütközik a Tanár úr feleségével, majd elkapja, hogy ne essen el. Tanárnő hangosan kiabál vele, hogy „Engedj, engedj el!” Majd mindketten elesnek, Dani szeme kap is egy nagy púpot. Mi inkább csak halljuk, mint látjuk az esetet, de majdnem felrobbanunk a nevetéstől. Ők ketten nem, szóval gyorsan eltűnünk a környékről, mielőtt beazonosítják az embereket.

Délutánra jár már, átáztunk, mennénk le. Van egy hosszú pálya, ahol kb. 1000 méter magasról le lehet síelni a lenti parkolóig, ahol a buszunk megállt. Viszont állítólag nincs hó ezen a pályán, Tanár Úr felhívja kétszer is a figyelmünket, hogy ott senki ne síeljen le, felvonózzon le a kabinossal. Hamar megszületik a terv, mi Danival beugrunk a Tanár úr mellé a kabinosba elterelve a figyelmét, addig Lali és Krisztián megpróbálnak lemenni lécen. Így is teszünk, de hiba csúszik a kivitelezésbe, pont egyszerre érünk le a felvonóval, ahogy a másik kettő is léccel, Danival ijedten nézzük, hogy ezek ketten épp akkor verik le a lécükről a havat és a sarat is, erre Tanár úr oda megy hozzájuk, és azt magyarázza, hogy beszélt a felvonó üzemeltetőivel, nem lehet lemenni a pályán, nincs rajta elég hó. Hogy hogyan nem rakta össze, hogy ők épp akkor csatolták le a léceiket és a saras pályán jöttek le, azt a mai napig nem tudom.

Zölddel a felvonó nyomvonala, ahol le kellett volna menjünk. Feketével jelöltem, ahol Lali és Krisztián lejöttek, ahol kb. semmi hó nem volt.

Csúnyán elázva tartunk hazafelé, vacsoránál jön a nagy hír, holnap megyünk Chopok-északra. Óriási öröm, csatakiáltások, mi, akik ismerjük Chopokot, tudjuk, hogy remek választás. Magasabb, északibb, sokkal nagyobb és modernebb rendszer. Izgatottan készülünk.

 

Hóláncot fel! - küzdelmes út Chopokra

Másnap reggelre teljesen megváltozik az időjárás, hóvihar kezdődik, már vagy 20 cm esett reggelre Rózsahegyen is, de a terv változatlan, irány Chopok, bár Tanár úr elbizonytalanodik, de rábírjuk, hogy menjünk oda. Haladunk felfelé az emelkedőn, egyszerre csak elpörögnek a kerekek Luckynál, pont a legnagyobb emelkedős részénél, nem tudunk tovább menni. A sofőr szidja a közútkezelőt, a saját főnökét, hogy ilyen szar gumik vannak a buszon, és mondja, hogy nem tud visszafordulni, de tolatni sem mer. Viszont van hóláncunk, ha azt feltesszük, talán fel tudunk menni. De ahhoz segítség kell neki, egyedül nem tudja felrakni. Felteszi a kérdést, hogy ki tud hóláncot felrakni közülünk? Természetesen senki sem tud, idősebbek se nagyon vannak, viszont mi meg nagyon síelnénk. Sólyom teljesen nyugodtan mondja, hogy ő tud, meg tud Lajbi is, de vannak itt többen kis, akik raktak már fel ilyet. Vesszük a lapot, ez ránk, többiekre vonatkozik, azonnal jelentkezünk mi is.

Ugrálunk le a buszból, megyünk hátra. Szerencsére jön velünk Juhász Robi és Petrovszki Laci, ők tényleg tudnak hóláncot szerelni, nem csak a pofájukat jártatják, mint mi. Piszok veszélyes a művelet, állunk a jeges 12%-os emelkedőn, 15 tonnás a busz és mi közvetlen a hátsó kerekeknél állunk és nyúlkálunk alá. Két nagy fatuskót teszünk a kerekek alá, arra áll fel a sofőr a kerekekkel, majd ez alá dobjuk a láncot. A külső kerekekre rakjuk, Juhász Robi és a sofőr mutatja hogyan, és hogy húzzuk meg. Szenvedős, rossz munka, de megvan úgy 20 perc alatt mindkettő kerék. Jó csomóan megsérülünk, a kemény láncszemek sokunknak felsértik a bőrét, vérzik is többünk keze, mert itt nem lehet kesztyűben dolgozni. A többiek is tiszta olajosak.

Közben egyre másra húznak el mellettünk a tragacs szlovák Karosa buszok, mi meg a nagy csodabuszunkkal itt állunk megakadva. A szlovákok mutogatnak nekünk, természetesen mi is üdvözöljük őket a kinyújtott középső ujjunkkal. A Tanárnő bentről „dicsér” minket. Láncok felrakva, de nem tudunk elindulni, elpörögnek a kerekek továbbra is. Hozunk salakot 50 méterről, a kerekek alá dobjuk, majd nekiállunk tolni hátulról a buszt. Óriási dízelfüst, a motor üvölt, a kerekek csikorognak a láncon, de lassan megmozdul a behemót. Egyre gyorsul, menet közben ugrálunk be a hátsó ajtón, hogy ne vesszen el a lendület. Úgy nézünk ki, mint a disznók, mindenki tiszta víz, olaj, dízel, térd alatt a kerekek telenyomták a nadrágunkat salakkal, vannak akik véresek. Dr. Somlai Rozália (†2021) doktornő köti be többünk kezét, alaposan összeszabdaltuk. Nagyjából 6-7-en vettünk részt a munkában. A buszban elismerő tekintetek fordulnak ránk, mindenki tudja, hogy amúgy mentünk volna vissza Rózsahegyre, ha ez a művelet nem sikerül.

Hólánc szerelése egy nappal később Luckynál. Szakad a hó, látszik az ítéletidő. Fotó: Szilárd Zsuzsi

Felérünk az első buszparkolóba, Zahradkyhoz, óriási a káosz. Buszok állnak keresztben, elakadva, elveszítjük a lendületet a nagy jobbkanyarnál, ismét elakadunk. A sofőr már cinkostársunk, azonnal nyitja a hátsó ajtót, ugrálunk le, salak, aprókavics kerül a kerekek alá, ismét megtoljuk a járgányt és megint el tudunk indulni. 

 

Jobb oldalt valami az árokba csúszva, buszok elakadva, feltorlódva Záhrádkynál, ahol ismét elakadunk. Videóból kivágott rész

Olyan zűrzavar uralkodik, hogy előttünk 2-3 busz hátramenetben (!) megy felfelé teljes fordulatszámmal üvöltő motorokkal, mert a hátsó kerekek jobban húznak, mivel a motor súlya lenyomja őket. Szürreális a látvány, alig hiszünk a szemünknek, és mindez megy 2-3 km-en át. De felérünk, elértük a felső parkolót, Otupnét, 1140 méter magasan vagyunk!

Ez a busz nem szembe jön a mi sávunkban, hanem tolatva megy fel üvöltő motorokkal. Ilyet se láttam még (azóta sem.) Szélvédőnk betörve, videóból kivágott rész.

Óriási az öröm, feljutottunk! Igazi divatdiktátorok vagyunk, látszik a sok minőségi ruha. Az egyik kedvenc képem ez, látszik a megkönnyebbültség és őszinte öröm mindenkin. Fotó: Huszti Nóri.

Kis síelés, sok petárdázás - Chopok

Lázasan csatolunk, az idő kicsit megjavul, elcsattant az első csoportkép. Itt még vidámak vagyunk, indulunk fel a tojásos felvonóval, Tanár úr kifejezett kérése, hogy maradjunk együtt. Igen, sikerül is, az első menetig, legolyózunk, ahogy csak tudunk, egyből eltűnünk, van a francnak kedve lassan síelni. 

Otupné, 1140 méteren csoportkép, 2002-ből. Jól látszanak a hosszú, egyenes lécek (még sehol sincs carving léc), senkinek sincs modern ruhája, vagy síszemüvege, viszont a mainál sokkal színesebb a kabátfelhozatal. Szilárd Zsuzsi fotója.

 

Hamar megtaláljuk a központi helyet, Jasnát, átsíelünk oda, egyből fel akarunk menni a csúcsra. Be is ugranak nekem részek, hiszen 5-6 évesen itt tanultam meg síelni. Nem sokat változott azóta, csak a tömeg lett nagyobb.

Esszük Apával a főtt kukoricát Otupnén 1990-ben            Síelni tanulok Otupnén szintén ugyanakkor.

Felmenni már nem tudunk, mert sorra állítják le a felvonókat, az idő ismét romlik, erősödik a szél, egyre jobban dühöng a hóvihar. Dél körül elunjuk a várakozást, megszületik az ötlet, hogy az alsóbb részeken síelünk csak, de mivel akkora a hóvihar, most be lehet vetni a magunkkal hozott petárdákat, hanggránátokat. Ehhez némi bátorság kell, szóval bemegyünk a hüttébe, majd a „Vodka prosim” majd az ötös szám mutatása kézzel megrendeljük az 5 db bátorságfokozót. Mindenki lever 3 kört, most már elég bátornak érezzük magunkat. Megyünk fel az ülőfelvonóval, fentről dobáljuk a petárdákat, hatalmas dörrenések, de nem lehet azonosítani, hogy kik dobálnak. A felvonót leállítják többször is, keresik a tetteseket. Ezután a sípályán folytatjuk a komédiát, itt is csattannak a petárdák, több szlovák mellé repülnek a kis zöld robbanó csikkek. Persze ők idegesek lesznek, erre üldözőbe vesznek minket, ekkor egy ember tőlünk látványosan menekül, a szlovák utána, mire a másik 4-5 ember, akik addig csak bámészkodtak, a szlovák után zúdul és általában elintézzük őket. A 3-4. ilyen akció után már hevesebb ellenállás van, a felvonókat teljesen leállítják, a pályán is keresik, kik csinálhatják ezt a baromságot. Emiatt inkább félreállunk, a síbakancsot lerúgjuk, ha balhéra kerül a sor, könnyebb legyen verekedni, meg ne tudják azonosítani, hogy kik tehették mindezt. Teljesen beöltözünk, sálak kerülnek az arcok elé, hogy ne lehessen minket azonosítani. Pár nagypofájú hozzánk közel jövő szlovák megkapja a maga petárdáját, de bunyóra nem kerül sor. 

A petárdás osztag 2002-ből. Fontos az inkognitó, az akcióban résztvevőket nem lehet azonosítani.

 

Az összes petárda, hanggránát elhasználva, elfáradtunk az idétlenkedésben. Megjön Tanár úr, mondta, hogy látta, hogy a kocsmában ásványvizet ittunk (bólogatunk), illetve hogy kéri a segítségünket, mert azt hallotta, hogy egyes emberek petárdáznak, verekedéseket provokálnak, meg szlovák síelőket intéztek el a pályán. 5-6 emberről van szó, érdeklődik, hogy nem láttuk-e őket. Természetesen felháborodunk, ígéretet teszünk arra, hogyha meglátjuk ezeket az embereket, elkapjuk őket. Ő is mosolyog, annyit mond, hogy nem akar még egyszer petárdázást látni a sípályán. Ebben meg is állapodunk.

 

Chopok - jó időben

Másnap ismét Chopokra megyünk, az éjjel derült volt, rettenetesen hideg van (érkezésünkor -18 fok), fel kell kötni a liberót. A hóláncolás már rutinból megy, most hamarább megállunk alul, hogy ne az úton kelljen megcsinálni. A sítábor végére már 8 perces szintidőt hozunk, mindkét keréknél egyszerre 4-4 ember dolgozik. A sofőr szerint 15 perc már jónak számít. Szilárd Zsuzsi mesélte most nekem, hogy ő arra emlékszik rám leginkább, így 22 év távlatából, hogy mindig a hóláncot szereltük. Legalább ennyi megmaradt neki. :D

Nagyon hideg, de napos az idő. A figyelmesek észre vehetik, hogy ekkoriban, kb. 1996-2010. között sajnos nem lehetett felmenni a csúcsig, csak Luková (1670 m), vagy Konsky Grün (1843 m) jelentette a tetőpontot. A felvonó a legfelső részen ugyanis leszakadt, és nem építették újjá ezekben az időkben.

Irány a felső állomás, Lukova, amennyire csak lehet! Ropog a hó, hideg van, de eszményi az idő. Természetesen azonnal rámegyünk a kezeletlen 3-as fekete pályára, a rendszer legnehezebb pályájára, amelytől Tanár Úr kifejezetten eltanácsolt minket. Tényleg nehéz, legalább 20-30 perc, mire leérünk, többet nincs is kedvünk rámenni. Aztán rámegyünk a piros 7-esre, már ekkor jegesedik.

A piros 7-es pálya, ami már délelőtt is jegesedett. Fent Lukova állomása 1670 méter magasan. Másnapra nagy szél kerekedett, teljesen lefújta a pályáról a havat, fekete jég lett, lényegében síelhetetlen lett. Ez volt az a pálya, amire „Nem lehet feltolni a havat!” :D

Bejárjuk a terepet, felmegyünk a legmagasabb helyekre is, sok helyen még kétszemélyes ülőliftek vannak (kb. mint a Libegő), amik óriási ütnek, cserébe lassúak is. Ezeket pár év múlva mind lecserélték modernebbre, de ekkor még szenvedtünk velük.

Kétszemélyes ülőfelvonó, ami nagyot üt. Mintha 1970-ben lennénk.

Sorban elkezdenek megpirulni, leégni az emberek, nincs nálunk semmi, amivel védekezhetnénk, csak néhány előrelátó hozott magával ilyeneket. Huszti Nóri épp itt elsősegélyt ad, tippre szájzsír.

Nóri-féle ellátás, szakszerűen.

Az ott távol a Chopok-csúcs (2024 m), ahová nem tudtunk már felmenni. Figyelemre méltó a napfény-árnyékoló a kép jobb oldalán. :D

És a nap végén megszületik az első normális(abb) csoportkép is, végre jó az idő, Chopokon vagyunk, bár kb. vagy 10 ember lemarad a képről, de ez már nem lesz jobb! Még analóg időket élünk, mindenkinek szinte sima fényképezőgépe van, amiket itt látni képek, mind előhívott filmek, amiket úgy szkenneltünk, digitalizáltunk be, ami nagy meló.

Az összes bajkeverő a felső sorban áll, a bal oldali két ember azonban nem az. :) Chopok, 2002. február

Alsókubin - „kiválóan előkészített pályák várnak minket”

Másnap jól indul a nap. Éppen elindulunk a busszal a szállás elől, kb. 50 métert haladunk, amikor előrohan Juhász Robi és Petrovszki Laci a szállásról, mint később kiderült, elaludtak. A Tanár úr kiabál a sofőrnek, hogy álljon meg, tolasson vissza. Az teszi a dolgát, rückvercbe kapcsol, majd nagy lendülettel tolatunk, egy apró puffanás hallatszik hátul, meg mintha valahol egy duda szólna. A sofőr nem érti, megáll, majd újra kezdi a tolatást, ugyanez ismétlődik. Közben a két rohanó jómadár veszettül integet, nem is értjük, mi a baj. Kiszállunk, kiderült, hogy szó szerint felaprítottunk egy mögöttünk haladó Avia teherautót, ami a holtterünkben volt és nem tudott időben tolatni. Hátul volt a vonóhorgunk, alaposan megrongálta a tragacsot. A mi buszunknak nincs nagy baja, de a teherautó vacakul néz ki. A biztosítási betétlap töltése sok idő, lévén nincs közös nyelv, Bárdosné tud egy kicsit tótul és egy magyar-szlovák szótár segítségével próbál közvetíteni. Elmegy egy csomó idő, megkapjuk az ukázt, hogy akkor megyünk Alsókubinba síeli, szó sem lehet Chopokról. Elkámpicsorodunk.

Megérkezünk a terepre, Tanár úr oldani akarja a feszültséget, közli, hogy kiválóan előkészített pályák várnak ránk. Felnézünk, a sípálya egyik részének legalább 1/3-át egy hatalmas barna paca (olvadt hó és sár), önkéntelenül is röhögésbe fullad a mi részünkről mindez. Ő is érzi, hogy nem az igazi, de közli, hogy higgyük el, 1000 méter felett igazi téli világ lesz. (Ezen jóslata be is fog igazolódni). Kubin hosszú lesiklópálya, zseniális kilátással, tényleg szép, ezt el kell ismerjük. Azonban a düh még fortyog bennünk az igazságtalanság miatt, hogy nem Chopokra mentünk síelni, ekképpen egész nap az erdőben gyilkoljuk a léceket, le is vannak harcolva (és mi is) nap végére. Az idő verőfényes, szemnek szép.

A felső rész tényleg döfi volt. Az alja nem igazán. Alsókubin.

Ebédre betérünk az egyetlen vendéglőbe, az eklézsia szűkös, a választék sem nagy. A legolcsóbb étel a „Hranolky” fedőnevű kaja, valaki kicsit tud szlovákul, mondja, hogy az a sültkrumpli. Ebből van „Hranolky Extra” is. Kíváncsian azt rendelünk, most biztos valami szipi-szupi sültkrumplit fogunk kapni, amit eddig nem ismerünk. Eléggé meglep minket, amikor a pincér unott arccal az asztalra vágja az extrát, ami azt jelentette, hogy kaptunk a krumplira sót és majonézt. :D Micsoda extraság!

Ebédszünet Kubinban. Sz. Csilla szendvicset eszik, M. Tünde dizájnos sapkában néz a kamerába. Én a háttérben valamit szöszölök. Fotó: Huszti Nóri.

Délután megkezdjük a terep erősebb felderítését, elkezdődnek a padlógázzal való lefelé menetek, az ugratások, az erdőben való idétlenkedések. A lényeg, ne a pályán, ne szabályosan, mindent, ami tilos. Az alábbi videó hű képet ad a sok értelmes tevékenység egy részéből: lefarolások, száguldozások.

Alsókubin, verőfényes napsütés és óriási hó odafent. Megy az ökörködés ezerrel. Videó!

Egy nagyon jellemző kép. A domb tetején megy a tanakodás, hogy merre tovább az erdőbe. Még véletlenül se a sípályán. (A képen nem mi vagyunk.) Fotó: Szilárd Zsuzsi.

2004-ben ekkora hó volt. Az idő gyönyörű, még a völgyben is minden havas. A képen Krisztikó.

A háttérben a Magas-Tátra, előtérben, jobbra a Liptói-medence. Fotó: Szilárd Zsuzsi.

Jégbe fagyott fenyő Kubinban. Fotó: Szilárd Zsuzsi.

A nap végére 19-re lapot kérünk. Régi 2-es iskolás szokás a sítábor végére kirukkolni marhaságokkal. Ez vagy nagy ugratásokat, erdőben való eszement száguldást jelent, vagy a felvonó „megközölését”. Utóbbira esik a választásunk. Ennek az a lényege, hogy amikor már nagyon a nap végére jár az idő, akkor kell padlógázzal lefelé menni, és a csákányos, vagy tányéros felvonóval felfelé jövő embereket kerülgetni, amekkora sebességgel csak tudjuk a felvonó nyomvonalán, ami természetesen szigorúan tilos. Nap végén azért érdemes ezt tenni, mert akkor már hiába tépik szét az ember bérletét a felvonósok, úgysem tud többet menni, tehát nincs kár, ha napijegyed van. Ha hetijegyed, akkor ezt az utolsó nap szabad csak megcsinálni. Illetve fontos, hogy lebukás esetén vélhetően a Tanár Úr sem engedélyezné a másnapi síelést. A nap végének van egy olyan előnye is, hogy már nem minden felvonón van ember, könnyebb móka a kerülgetés. 

A gondolatot tett követi, legalább 4-5 ember száguld teljes sebességgel lefelé, csináljuk a „közölést”, többen el is esünk a nagy sebesség és a jeges részek miatt, egy embert elkaszálunk a felvonón, de senki nem bánja, megy a nevetés ezerrel. Természetesen lebukunk, elég sok szemtanú volt, meg nem mindennapos látvány, hogy a felvonó nyomvonalán száguld lefelé több ember is egymás mögött. A felvonóüzemeltetők dühöngve tépik szép a jegyünket és a Tanár Úrtól is megkapjuk a magunkét. Többször elmondja, hogy egyszerűen ilyet még nem is látott, hogy jut eszünkbe ilyesmi? Pedig ez már nem új dolog (legalábbis nekünk), csak a vállunkat vonogatjuk. 

Jobb oldalon a felvonó nyomvonala (zölddel jelöltem), itt lesz majd a flúgos futam nap végén. A letörés után ez sokkal meredekebbre vált, ott már kihívás lefelé száguldani, legalább 40% a lejtése. Fotó: Szilárd Zsuzsi.

Tanár Úrnak nevetve mondjuk, hogy ha holnap Chopokra megyünk, ott ezt úgyse lehet megcsinálni, mert ott nincsenek ilyen felvonók. Erre fáradtan csak legyint ránk. Elsőre a szálláson akar minket hagyni minket másnap az előző napi cirkusz miatt, de aztán átgondolja. Azt mondja, hogy ha egyedül hagyna minket a szálláson, azzal sokkal nagyobb bajt csinálna mindenkinek, ismerve minket. Ezt jól látta egyébként. :D

Az utolsó napot tényleg Chopokon töltjük, különösebb esemény már nem történik, leszámítva a 8 perc alatt felrakott hóláncot. :) Nagyon tábor vége van már, mindenki fáradt, látszik a tekinteteken is.

 

Nap vége van, fáradt mindenki. Nóri átmerészkedett hozzánk. Balról jobbra: Lali, Nóri, Krisztián, én. Fotó: Huszti Nóri

 

Egy bevásárlás utóélete - kirakjuk az irányjelzőt

Az utolsó nap estéjén vagyunk, maradt még némi pénzünk, energiánk, szóval nyakunkba vesszük a várost. Természetesen a megfelelő módon kiöltözünk, tudatosítva a helyiekben, hogy kik vagyunk, nehogy szemernyi kétségük legyen ebben. Felkerülnek a Magyar Válogatott és Nagy-Magyarországot ábrázoló pólók a delikvensekre. Jön velünk M. Tünde és Sz. Csilla, ők aggodalmasan néznek a felszerelésünkre. Ekkor valakinek kipattan a fejéből, hogy menjünk be egy kocsmába így, ezzel a szereléssel, hiszen épp zajlik a Szlovákia-Németország jéghokimeccs, indítsunk egy hatalmas „Deutschland, über alles!”-szel. A két lány lebeszél minket erről, mert szerintük ebből nagy verekedés lenne. Valószínűleg igazuk volt ekkor, hála nekik, nem mentünk be a kocsmába. Cserébe azt kértük, hogy jó, nem balhézunk, cserébe ők jövőre az esti szavazásoknál mindig szavazzanak Chopokra, ne pedig Kubinra. Tünde csípőre teszi a kezét, közli, hogy nagylányok már Csillával, ilyenről ne is álmodjunk, majd tudják ők, mire kell szavazni. (Egy évre rá Chopokra szavaztak. :D) 

 

Így mentünk bevásárolni. Látszik a sok értelmes bevásárolt áru is. A képen balról jobbra: Csabi, Lali, Tonó, én, B. Áron, K. Gergő és Krisztikó.

 

Bemegyünk a Kaufland szupermarketbe, nincs elég kosár, a kiszolgálószemélyzet flegma, nem segítenek. Cserébe bosszút állunk, lényegében elpusztítjuk a pudingospultot, kivágunk egy csomó zacskót, amiben só, cukor, liszt, dara van. Ami a vicc, ebben nem is mi visszük a prímet, hanem az elsősök, kiváltképp B. Áron és V. Sanyi. A bevásárlás végeztével elégedetten hazaindulunk, erre valakinek eszébe jut, hogy baromkodjunk egyet a bevásárlókocsikkal, mint ahogy a Jackass című sorozatban. Legalább három bevásárlókocsiba pattannak be emberek, minden kocsit két ember tol hátulról és egymásnak rontunk. A kocsik sérülnek, a benne lévő emberek is össze-vissza ütik magukat, van, amelyik felborul, összetörik, a kerekek tropára mennek. A móka alig pár perce tart, többen már sérültek, amikor egyszerre a távolból sziréna hangja üvölt fel. Nosza, a kocsikat bedobáljuk az árokba, de már jön is a járőrautó. Gyorsan behasalunk a kifejezetten mély árokba a kocsik mellé. Mindenki fél, most biztos lebukunk! És nem. A rendőröknek nem akaródzik jobban megnézni a helyzetet, csak elgurulnak az autóval és mennek tovább. Mi ezután hanyatt-homlok menekülve szaladunk be a szállásra, örülünk, hogy megúsztuk.

Szobarend az utolsó napon. Nem mintha előtte jobb lett volna. :D

 Buli vaaan!

Feltöltöttük az italkészletet, főleg a St. Nicolaus nevű vodkát vette meg mindenki. Nem túl bizalomgerjesztő a kinézete, 100 szlovák koronába kerül (kb. 650 forint, ezelőtt 20 éve.) A népszerűség oka, hogy ez volt a legolcsóbb ital. :D Hát, izé, olyan is volt. Talán életemben nem fájt még úgy fejem, mint azután reggel. 

Érdemes megnézni a képen látható dolgokat. Bal oldalon egy csontra teli hamutartó, mellette Horcica, azaz mustár, aztán italok, majd némi üdítő. A háttérben tartott póló mindent kifejez.

 

 A buli ekkoriban úgy megy, hogy discmant kötünk össze számítógép hangfalakkal (YBL, vagy egyéb hordozható hangcucc hírből sem volt még, DVD se nagyon.) Az akkoriban menő slágerek, Scooter, Limp Bizkit, Ganxsta Zolee és a Kartel, stb...  A zene üvölt, hiába kérte a Tanár úr, hogy ne legyen hangos. Kéri továbbá, hogy az ajtót óvatosan csukjuk be, mert a kulcs alatt lévő nagy fa biléta nagyon koppan az ajtón és ez zavaró. Mondjuk az ötödik St. Nicolaus-kör után többen már szándékosan rángatják az ajtót irtózatos zajt csapva. Többen többet isznak a kelleténél, a St. Nicolaus irtózatosan elintéz pár embert, ők inkább csak a vécét látogatják.

 

 

Egyik szobatársunkat nagyon elintézte a St. Nicolaus.

Közben észrevettük, hogy a sofőr egy fradi melegítőben érkezett a vacsorára. Micsoda???? Van ennél lejjebb? Egyszerre hurkás és fradista? Te atyaég! Tűrhetetlen. Pont mellettünk van a szobája. Padlógázzal zengenek a szidalmazások, úgy a Fradi, úgy a Debrecen elleni gyalázások. Ekkoriban éljük azt meg, hogy az Előre 4 év után visszakerült az NB I-be, tömegek jártak meccsre, iskolánkból, osztályunkból különösen sokan, egyszerűen MINDENKI az Előrének szurkolt, ismerte a dalokat és akkoriban egyáltalán nem volt úgy leszabályozva minden. Belefért kb. minden és adtunk is rendesen. Látszik, mindenki Előrés szerelésben, tényleg fociláz volt ekkoriban a városban, sok ezren a meccseken, bárcsak ez visszajönne valaha. 

Az alábbi videó hűen visszaadja az akkori szertelen, de mégis őszinte hangulatot, ami a 40. másodperctől kezdődik. Figyelem! Szókimondó és durva szövegek. :D

 

Bulivideó. Látszik a fesztelenség, jókedv és hogy mindenki Előrés! :)

 

 

Egy újabb nagyon értelmes kép. Fent, balról jobbra: Én, Krisztikó, Sólyom (Zvolen), alul K. Milán, Lali, Sz. Csilla, M. Tünde és Lajbi. Na meg az elmaradhatatlan Előre-sál.

Valakinek értelmes ötlete támad, vessük be a lángszórókat. Meg is történik, (dezodort fújni, majd ezt begyújtani), Nóri majd megfullad a nevetéstől, ahogy fényképezni az egészet, de azért csak elkészül a kép. Közben 1-2 ember a tükörre fúj fel különböző önkényuralmi jeleket és azt gyújtják be.

 

Üzemben a lángszóró, amely majdnem eléri Sólyom nadrágját. Ez az Adidas melegítőm a mai napig megvan, a nevetséges strandpapucs már rég nincs. Látszik, hogy az asztal megégett a műveletben. :D Utána majd ezekkel indítjuk a rakétákat is. Fotó: Huszti Nóri.

A lángszórózás után újabb zseniális felvetés, lőjük el a tűzijátékot is! Nyílnak az ablakok, - és valami számomra is rejtélyes okból - a szobából indítjuk a rakétákat. Az indítósíneket otthon hagytuk, egye fene, jobb híján a fél literes kólásüvegekből indítjuk a rakétákat. Persze ehhez végig tartani kell a flakonokat kézben, a rakéták iszonyatos füstöt, kénszagot és lángot okádva indulnak el, többünknek megégetve a kezét. Emlékszem, K. Milán keze teljesen eltűnt a lángtengerben, többünknek aztán Somlai doktornő köti be a kezét. Máig emlékszem, mosolyogva mondja: „Szóval akkor ez volt az oka annak az éktelen nagy robajnak, amit előbb hallottam!”

Az indítások esetlegesek, több rakéta nagyon közel robban fel az ablakhoz, egy meg hurkot vetve visszafordul és legnagyobb rémületünkre teljes sebességgel az épület felé közeledik, majd a mellettünk kettővel arrébb lévő szoba ablaka előtt úgy jó két méterre felrobban. Fene vinné el, ez nagyobbat szólt a kelleténél, beleremegnek az ablakok! Fél perc múlva álmosan, de nevetve átjön Árendás Éva és Losonczi Léna, akik fuldokolnak a röhögéstől. Mondták, hogy lefeküdtek aludni, mert álmosak voltak, erre egy hatalmas robbanásra ébredtek, kiderült, az ő ablakuk előtt detonált a visszafordult rakéta. Mondták, hogy nem kellett gondolkodniuk, honnan indulhattak ezek a rakéták, biztosak voltak a szobaszámban. :)

A rakéta nagy szikraesőt hányva az ablak előtt robban fel közvetlen. Nem is értem, hogy sikerült analóg fényképezővel lefényképeznem. :)

 

Köhögünk a füsttől, úszik a plafonon a kék szmog. Kinyitjuk az ablakot, hadd szellőzzön, addig átmegyünk a másik szobarészbe inni a St. Nicolaus vodkákat (két szoba alkotott egy részt, amihez egy fürdőszoba járt). Egyszerre erőteljes kopogás, a Tanár Úr akar bejönni, az ajtót kulcsra zártuk. A többiek gyorsan motoros kártyát kapkodnak fel, mintha játszanánk, én meg dülöngélve kinyitom az ajtót. Értetlenül néz rám, kérdezi, hogy mi ez a kénszag, miért van itt ilyen hideg, miért van bezárva az ajtó?

Én: - Öhm, izé, mert, őőő... kártyázunk a másik szobában.

Tanár úr: - És ezért kell bezárni az ajtót és lefagyasztani a szobát? Merre vannak a többiek?

Mutatom az utat, a többiek addigra felvették a kártyákat, de mindenki kipirult, egy figyelmes szemlélő azért látja, hogy itt mi történt. Belenéz a kártyába, de nem érdekli. Ellenben Dani kiterítette az anorákját a szekrényajtóra, ami elég bénán lóg. Oda is megy megigazítani, majd az alábbi mondatok következnek:

- Fiaim, ejha, mi ez itt? (A kezében két St. Nicolaus vodka)

Valaki eközben: - Az én motorom teljesítménye nagyobb, nyertem! 1500 köbcenti!

- Nekem 1600! 

Tanár úr ismét: - Fiaim, itt nem csak kettő vodka van, hanem mindjárt négy és mind megbontva.

- 1700 köbcenti, én nyertem!

Odasétál hozzánk, mindenki lesüti a szemét, kínos a helyzet. Majd közli, hogy biztos benne, hogy mindenki a szüleinek vette ajándékba a vodkát, csak ugye ki akarta próbálni, nehogy romlott-e. Tűzpiros arccal helyeslünk. A vodkákat elkobozza. Nem tudunk mit tenni, elfogadjuk. Ezt követően még nagyobb hangerőre tekerjük a zenét, tömeges skandálások, bár mindenki érzi, ez már veszett fejsze nyele.

Szobában való cigizés Gerrison (Belvár) által. Akkoriban ezen nem akadt fent senki, bár a lángcsóván mindenki röhögött. Kivágat a videóból.

 

Voltak értelmesebben bulizók is. Nagy Miki, Huszti Nóri és Felegyi Timi láthatóan szolidabbra vették. Mondjuk az asztal alján látható paradicsommal nem tudok mit kezdeni. :) Fotó: Szilárd Zsuzsi

 

Nemsokára befáradunk, meg holnap indulunk, mindenki ott alszik el, ahol az álom éri, jómagam például egy üres szobában a földön, nem értem amúgy miért. Reggel arra ébredek, hogy éktelenül fázom, az ablak nyitva volt egész éjszaka, és szakad a hó, csodálkozva látom, hogy még a szobában is megmaradt a hó, olyan hideg van.

Küzdelmes hazaút - lekéssük a szalagavatót

Reggel kábultan pakolunk be (persze senki sem pakolt be előző napon), Tanárnő irtózatosan letol minket, mert „Ilyen disznóól WC-ét még életemben nem láttam!”. Reggelizünk, a sofőr már aggodalmasan mondja, hogy hóvihar van, 20 cm esett az éjjel, induljunk mihamarább. És tényleg, ítéletidő odakint, ritkán látni ilyet.

Közvetlenül reggeli után a Tanár úr odalép hozzánk, mosolygó fejjel odaadja a St. Nicolaus vodkákat, vihetjük haza ajándékba. Mindegyikről le van csavarva a kupakja, csak nézünk, így hogy vigyük haza? Tanakodunk, mit csináljunk. Valaki bekiabálja: „Ne buziskodjatok már! Igyunk meg annyit belőle, amit most tudunk!” Hát mit lehet tenni, bevágunk belőle annyit, amit csak bírunk, a többit kiöntjük.

Ezután indulunk, nagyjából 9 óra van, a hó esik, de már gyengülő intenzitással, minden tiszta fehér, járművek alig az úton. Elhagyjuk Rózsahegyet, Oszadánál rendőrség és katonai járművek állják utunkat. Nem engednek fel senkit a hágóra, csak akinek van hólánca, vagy Donovalyba megy. El akarnak terelni minket Zsolna felé, ami 100 km-es kerülő. A sofőrünk nem hagyja magát, kidumálja a dolgot, de fel kell raknunk a hóláncot. Rutinmunka, a rendőrök és katonák érdeklődve figyelik az összhangban dolgozó csapatunkat. A rendőr tanáccsal is ellát, meg ne álljunk, ami a csövön kifér, fel a hágóra!

Így is teszünk, indulunk, viszont hátul veszettül veri a sárhányót a nem megfelelően meghúzott hólánc (ez mindig így volt, pár száz méter megtétele után mindig rá kellett húzni), de itt most ezt nem lehet megtenni. Így megyünk tovább, pedig fülnek rossz hallgatni. Lemegyünk a sofőr mellé, 40-50 km/ó-val rohanunk a havas, kanyargós úton, Rózsahegy 580 méter magasan van, a hágó 1020 méteren, 12%-os emelkedő, kell az erő és lendület, hogy felérjünk. Egyre nagyobb a hó, 30-40 cm, semmi nem jön velünk szembe, mögöttünk-előttünk se semmi, a buszban halotti csend, érzi mindenki, hogy nagyon magunkra vagyunk utalva. A kerekek kezdenek időnként elpörögni, a sofőr magas, 2000-es fordulatszámmal megy felfelé. Közeledünk a hágó tetejéhez, fogy a lendület, egyre jobban pörögnek a kerekek, piros fény gyullad ki, 100 fokot elérte a hűtővíz hőmérséklete, felforrt a hűtővíz! Már csak 1 km van hátra a hágóig, a sofőr nem áll félre, csak kibírja ezt a kicsit a járgány. És megvan, fent vagyunk! Teljesen kísérteties minden Donovalyban, ami nagyon népszerű síközpont. Szombat reggel van, gyakorlatilag teljesen üresek a parkolók, holott tömve kéne lenniük. Mi a frász történt lejjebb?

Kísértetiesen üres Donovaly. Az út tiszta fehér, a hókotrók itt már dolgoztak, de alul jeges minden. A figyelmes szemlélők láthatják a 8 km-en 12%-os lejtő jelzést.

 

Az utak tiszta havasak, semmi nem tisztította, ez lenne a híres szlovák közútkezelő? Ez ugyanolyan szar, mint a magyar, állapítjuk meg. Az 59-es főút, amin haladunk, Szlovákia legfontosabb észak-déli útja, az egyetlen értelmezhető átkelő az Alacsony-Tátrán, Krakkó és Budapest közötti forgalom mind itt halad át. Erre hogy néz ki?

Négynyelvű figyelmeztetés a meredek és veszélyes útszakasz miatt. Magyarul harmadik helyen, hibás nyelvtansággal, de azért érthető.

 

Elindulunk lefelé lépésben, ugyanúgy 12-14%-os a lejtő, táblák figyelmeztetnek, hogy hó esetén csak második sebességi fokozatban lehet lefelé haladni nagy gépeknek, max. 40 km/ó-val. Ezt egy 1998-as baleset után tették ki, amikor két magyar tartálykocsi összecsúszott és kifolyt valami veszélyes anyag. Így is csúszkálunk, a láncok csikorognak, fogják a nagy tömeget. Furcsa jelenségre figyelünk fel, ahogy átérünk a hágón, még nagyobb a hó, pedig lefelé és délnek haladunk. Mint kiderült, dél felől (Magyarország) jött a front és havazás, így oda tolta a nagyobb havat a hágó déli oldalára. Kezdjük sejteni, hogy akkor ezért nem jön semmi a déli irányból. Te atyaég, mekkora mázlisták vagyunk!

Legalább 6 km-t haladunk lefelé, már majdnem lent vagyunk, amikor szemből rendkívül hosszú sor tűnik fel. Elakadt teherautók sora, amelyek nem képesek továbbmenni, pörögnek a kerekek, hókotróknak nyoma se, mögöttük, amíg a szem ellát buszok, autók, némelyike keresztbe fordulva. Teljesen megakadunk, az elakadt nyerges vontatókat megpróbálják kielőzni a hátul lévők, de a kerekek elpörögnek, ezzel leblokkolva szembejövő forgalmat, azaz minket. 

A szembejövő kék Scania elakadt, a mögötte jövők megpróbálnak kielőzni. A sor mindkét irányba beragadt, pedig már alig vagyunk 1-2 km-re Óhegytől, ahol vége a lejtőnek. A távolban villog az út felett a veszélyt jelző tábla.

 

Patthelyzet, egy teherautó hátulról kivág, majd elakad a Scaniával egyvonalban. A Tanár úr leküld Sólymot és engem, hogy vegyük rá a sofőrt, hogy tolasson vissza. Nem hajlandó, erre többen salakot lapátolnak a kerekei alá, füstölnek a gumik, de sikerül továbbmennie. Páros kézzel bemutatunk neki, amikor már elhaladt a buszunk mellett, a többiek fentről röhögnek. 

Ezután Tanár úr kérésére mi ketten előre sétálunk, legalább 1 km-t, végig be van dugulva az út, rengeteg a tanácstalan autós. Sok köztük a magyar, nekik meséljük, hogy mi van fentebb. Egy lengyel kamionosnak Sólyom az alábbi módon magyarázza a helyzetet: „Drei Kamion sind kaputt.” Közben megjönnek hátulról a hókotrók, de nem tudnak előre menni a dugó és a keresztbe csúszások miatt. Visszasétálunk, majd megelégelve a helyzetet egyszerűen beállunk az út közepére felemelt kézzel, leállítjuk az újabb próbálkozásokat, így a buszunk szép lassan el tud gurulni az elakadt 2-3 teherautó mellett. Közben mögénk is érkeznek hókotrók Rózsahegy felől vonórúddal, megkezdik felhúzni az elakadt kamionokat. Túl vagyunk a nehezén, lépésben haladunk lefelé. Leértünk, Óhegynél távcsöves rendőrök és katonák, akinek nincs hólánca a szembejövők közül, küldik el a mellékútra, ott elakadhat nyugodtan, senkit sem érdekel. Innentől már sík a terep, nagy baj nem lehet. Leterelnek az autópályáról minket, a főúton haladunk lassan, épp a szliácsi repülőtér mellett megyünk el, amikor kivág hirtelen vagy féltucat katonai lánctalpas jármű, indulnak ők is a hágó felé. Ekkor jövünk rá, hogy piszok szerencsénk volt, vélhetőleg azon reggeli órákban csak nekünk sikerült a nagyobb járművek közül Rózsahegy felől átjutnunk. Három óra alatt tettünk meg 70 km-t, de túl vagyunk rajta! Fényképeznénk a katonai járműveket, de senkinek sincs már szabad tekercse, na ja, ezek még az analóg idők voltak. Szóval erről nem tudok képet mutatni, pedig tetszett nekünk a látvány. :)

Elérjük Zólyomot, a hó lassanként elfogy, a Nap is kisüt, kezdenek megjönni a benyakalt vodka hatásai. Többen rosszul lesznek, falfehéren ülnek, át kell adjuk az első soros helyünket nekik. Tempósan haladunk, de többen már halálsápadtak, ezért megállunk Salgótarjánban, a Mc Donaldsnál. Izé, többen telerakják a budit, mire a személyzet felháborodva lezárja azt és kitiltanak minket. Ekkor már mindenki nevet, tényleg nagyon összekovácsolta a csapatot az elmúlt napok sok nehézsége.

Visszaszállunk a buszra, a sofőr közli, hogy le fog járni a vezetési ideje, de van rá megoldás, majd halálos nyugalommal kicseréli a tachográfot. Mondja nevetve, hogy ez a kollégájáé, nincs semmi gond. :D Majd javasolja, hogy kössük be a pelenkát, innentől belelép a gázba, mert majd' három órás késésben vagyunk. 

Hát én még életemben nem éltem át olyan vágtatást egy ekkora busszal, mint amit leművelt. Sorban előzünk mindenkit, az autókat is, leérve az Alföldre már 110-120 km/órával dönget. Lemegyünk hozzá, röhögve mondjuk neki, hogy lépjen már bele a gázba, unjuk ezt a nyugdíjastempót. Kiakasztja a kilométerórát, felülről jön valaki panaszkodni, hogy nagyon hangos a motor. Válaszol foghegyről: „Persze, hogy üvölt, szerinted csendesnek kellene lennie 120 km/óra feletti tempónál?” Több figyelemre nem is méltatja a panaszkodót.

Szolnoknál az elkerülőn úgy száguldunk át egy lámpán 120 km/órával, hogy az már legalább 3-4 másodperce pirosra váltott, a sofőr nyomja folyamatosan a légkürtöt, hogy eszébe ne jusson senkinek se kijönni. Felűről csattan a kérdés: „Norbert, hova megyünk??”A mi részünkről gurgulázó nevetés és elismerés nyugtázza a produkciót.

Norbert nem gatyázott, lőtte neki, amin a csövön kifért. A tájból ítélve még Szlovákiában vagyunk, hegyek között, mégis, a figyelmes szemlélő láthatja, hogy a kilométeróra 100 km/órát sebességet mutat. 70 km/ó a megengedett országúton. Fotó: Szilárd Zsuzsi.

Késő délután érünk haza, szerencsére lekéstünk a szalagavatóról, ahol nekünk kellett volna tűznünk a végzősökre a szalagot. Nem mintha bánnánk, eszméletlen jó és izgalmas sítábor van mögöttünk, az utolsó nap is méltó zárás volt. Ez már csak ilyen, 2002-ben és 2003-ban is lemaradunk erről, mert az iskolavezetés mindig pont aznapra tűzi ezt, amikor mi sítáborból jövünk haza. Hiába kérte minden évben Bárdos tanár úr, hogy ez ne essen egybe, ezt a kérését nem sikerül teljesíteni. 

Így úgy járom végig a gimit, hogy egy szalagavatón se veszek részt, majd csak a sajátomon 2004-ben, mert akkor olyan sok negyedikes megy a sítáborba (a létszám több mint fele, ami egyáltalán nem szokásos), hogy kénytelenek engedni. De ez már egy másik történet.

Felraktam felhőbe az összes képet, ide kattintva tudjátok megnézni, letölteni. Nyilán a nagy részét nem tudtam belerakni a cikkbe terjedelmi korlátok miatt.

Előszó és köszönetnyilvánítás - ami már csak ide fért

Nem akartam én ilyet írni soha, de a múltkori cikkemre annyi köszönet, lelkes válasz és kérés érkezett, hogy legyen folytatása, úgyhogy beadtam a derekam. Ha csak fele annyira fog tetszeni Nektek, mint az előző hógolyózós  videó, már megérte.

Akik nélkül ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre:

• Anyukám, aki képes volt előkeresni a fényképeket;
• Szilárd Zsuzsi (Evangélikus Gimi), aki szintén rengeteg fényképet bocsátott rendelkezésemre;
• Huszti Nóri (RFG, D-osztály), aki szintén fényképeket küldött

Ne hagyjuk ki a sorból a Bárdos házaspárt is, akik megszervezték ezeket a táborokat. És magunkat se, hisz mi, akkori diákok, gyerekek alkottuk ezt az egyveleget, mi miattunk lett ez ilyen, amilyen. 

Életem leghangulatosabb sítáborai voltak ezek, ahol nem a síélmény dominált, de a társaság és rengeteg bolondozás miatt nagyon beégett a tudatomba. Szuper csapat volt, és az sem elhanyagolható, hogy ezekben az években élte az RFG a sítáborai csúcsát, nagy létszámokat, egymást ismerő diákok és zsinórban megyünk az óriási emeletes busszal, ami se előtte, se azután nem volt tudomásom szerint.

Egy mára már letűnt kor emléke, de az akkori időszak emblematikus dolga. Milyen szépen írtam még akkor. :D

 

Zárszó:

Sajnos ahogy hallottam, ma már szervezett sítáborok sincsenek a suliban, ami nagy kár, hiszen így, 20 év távlatából is látszik a sorokon, hogy mennyire erősen rányomta a bélyegét ránk ez az egész. 

Mikor most, ezeket a sorokat pötyögöm, éppen 20 éve jöttünk meg az utolsó „Rózsás” sítáborból, ennek emlékére szánom ezt a bejegyzést. Még egyszer mindenkinek köszi, aki valamely módon részt vett benne. Nyugodtan kommenteljétek, szóljatok, ha valami elírtam. 

 

És nagyon köszönöm, hogy elolvastátok!

 

 

És az igazi kronológia, akit érdekel:

 

2002:

• A siralmas hóviszonyok, majd folyamatos havazás, hóláncolások
• Rózsahegyen síelünk nagyon rossz körülmények között, majd Chopok négy napon át havazás, majd nagyon hideg
• Petárdázások Chopokon
• A St. Nicolaus vodka elintézi az embereket
• A küzdelmes hazaút a hágón a Salgótarjánban történt afférral egyetemben
  

 

2003:

• Odaút a 30 cm-es hóval
  
• Előre-sálazások
• Lángszórózás, rakéták kilövése
• Alsókubini "kiválóan előkészített pályák"
• Vitába fulladó szavazások, hogy hova menjünk síelni
• A busz nekitolat az Avia teherautónak
   

2004:

• a bevásárlás a pólókban, az árukészlet és a bevásárlókocsik megrongálása
  
• a bulivideó
• Alsókubinban zseniális az idő, a felvonó "megközölése", az egész napos erdőben síelések
• kiváló hóviszonyok, még a völgyekben is hó van
• a hazafelé úton való a busszal a 120 km/órás száguldás