Kukoricabetakarítás Békés megyében - avagy kamionozásom margójára

Gyerekkoromban, úgy 8-10 évesen mindig nagy elánnal, sokszor szájtátva hallgattam a „nagyok” beszámolóját, hogy ki ült már Ikarus volánja mögött, esetleg IFA-ban, de az egyértelmű sztárok azok voltak, akik utaztak nagy teherautókon, emlékszem, „Bagyó” vitte a prímet, aki beszámolt róla, hogy ő ült Rába teherautóban is. Fúúú, ez eszméletlen menő volt azokban az években (1994-96 éveket írjuk), irigykedtünk is rá rendesen!

             

 

Később mi is a 90-es évek közepén már utaztunk emelt Neoplan busszal sítáborba, majd emeletes Scaniával szintén sítáborba, Szlovákiába. A gimink sítáborában ekkoriban (2002-2004) ritkán jött össze 30-35 embernél több, mégis a debreceni székhelyű Panoráma Utazási Iroda mindig szigorúan az emeletes, 72 fős Scania buszait küldte, természetesen négy évszakos, avagy nyári gumikkal, amelyek miatt igen sűrűn volt alkalmunk gyakorolni a hólánc felhelyezési tudásunkat, avagy azt, hogy hogyan kell a kipörgő kerekek alá salakot, homokot, aprókavicsot hányni, illetve tolni az elakadt buszt. Természetesen utána tiszta mocsok, olaj, sár és dízelszagúak lettünk, de élvezte ezt mindenki, mi meg saját fontosságunk tudatában fürdőztünk.

   

Az első nyugati típusú modern, emelt szintű luxusbusz, amellyel valaha utaztam. 1996 telén Imrikfalvába (Dedinky, Szlovákia) mentünk vele. Ez a kép 2013. március 15-én, hajnal fél négykor készült Békéscsabán, a vasútállomás előtt, az emlékezetes hófúváskor ("Üljön át másik autóba!"). Ez a busz mentett ki minket Tiszatenyőről 5 órás kényszerű várakozás után, mert leszakadt a felsővezeték. Itt még szolgálatban állt, pedig már legalább 25 éves volt ekkor.

 

 

Ezután 2014-ben volt alkalmam emeletes busszal utazni, amikor a foci EB-selejtező okán összekerültünk a románokkal, és a bukaresti vendégszereplésünk okán immáron másodjára vizitáltunk a román fővárosban. A túrára nagyon összekaptuk magunkat mi, Békéscsabai Előre szurkolók. Néhány újpesti, illetve Vasas-szurkolóval kiegészülve lényegében megtöltöttünk egy emeletes buszt. A magyar szurkolók közül csak mi mentünk emeletes járgánnyal, a Sepsiszentgyörgyön összeálló magyar konvoj (14 nagybusz + kisbuszok, mikrobuszok) legtekintélyesebb járműve egyértelműen a mienk volt, erre eléggé büszkék voltunk.

Szóval mindig is szerettem, a nagy, méretes és magas járgányokat, általános iskolás koromban meg később is utaztam villanymozdonyon is, de igazi nehéz, több száz lóerős teherautóban még soha.*

*Tekintettel arra, hogy a magyar nyelvben alapvetően a teherautó szó jelzi ezt, de eléggé meghonosodott a „kamion” szó is, ezeket felváltva fogom használni, törekedve a magyar szó többszöri szerepeltetésére.

 

Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam volt gimis osztálytársamat (Jani, fújd ki a levegőt!), akiről tudtam, hogy időnként beugrós ilyen munkákban, és mivel kampányidőszak volt, eléggé nagy esélyét láttam, hogy dolgozik is. Így is történt, szólt, és pont kezdődött az iskola, szeptember 1-jén indultunk is. A célterület Békés megye közepe volt, a Békéscsaba – Kondoros – Csárdaszállás háromszög. Itt mozogtunk este egy kb. 10 éves Mercedes Actros kamionnal.

Jani Békéscsabán, a Konzervgyárnál rakodott, majd szólt nekem, gyors kimentem a Szarvasi útra, felugrottam és máris téptünk Kondoros irányába a régi 44-es főúton. Ami elsőre nekem meglepő volt, hogy az „anyósülés” és sofőrülés között nagyon nagy távolság van, nagyjából két méter. Eközött nincs ülés, hanem a sofőr hűtőrekesze és tárolója, vagyis oda gyárilag nem lehet ülni. Mögöttünk a hálófülke, amennyire meg tudtam ítélni, kényelmes és aludható. A járgány jó állapotúnak tűnt, korának megfelelő, a motor járása halk, egyenletes, de látszott, hogy van benne már bőven kilométer. A tisztaságra nekem is oda kellett figyeljek, a cipőmben nem szállhattam fel a fülkébe, az oldalsó lépcsőfokokban mindig lerúgtam a cipőmet.

Kondoros előtt haladunk a lemenő Nap fényében a régi 44-es főúton

Ami leginkább meglepő volt számomra, hogy a kocsiszekrény egyáltalán nem dülöngélt annyira, mint vártam, továbbá nem is volt akkora tehetetlenségi érzése az embernek, mint mondjuk egy nagy turistabuszban. Sokkal inkább emlékeztetett egy autó, vagy mikrobusz jellemzőire, mint egy nagyobb járgányéra. Sokkal inkább „buszosabb” viselkedést vártam tőle, meg a légfék sziszegését. Na, ezek nem voltak. :D A kilátás szép volt, de ez sem annyira extra, egy emelt szintű busz, vagy emeletes busz ennél extrább azért. Meglepő volt az automata váltó is, én azt hittem, hogy tiptronic, vagy valami hasonló, ahol a sofőr is kapcsolhat, de nem, ez teljesen automatizált volt. Ami még szokatlan volt, az a magas és szögletes kialakítás okán az, hogy az út űrszelvényébe lógó fákat súroltuk, sok esetben hallottam, hogy meghúztuk. Ez elkerülhetetlen volt, és számtalan esetben láttam, hogy bizony az országút felett a közútkezelő vállalat munkatársai nem biztosították a megfelelő magassági és szélességi értéket. Mindez személyautóban egyáltalán nem érzékelhető. Nagyon meglepő volt továbbá, hogy járművünk elképesztően intenzíven reagált az úthibákra, teljesen elképedve néztem, hogy mennyire rázza a kocsiszekrényt, mennyire nagyot zökkenünk rajta és ki akarja tépni a kormánykereket a sofőr kezéből. Megkockáztatom, ránézésre erre sokkal inkább kell figyelni egy teherautót vezetve, mint egy sima autónál.

 

Járművünk előröl.

 

A műszerfal. Szemnek kellemes.

Átértünk Kondorosra, majd túlmentünk rajta és egy tehenészet telephelyén borítottuk le a csutkát. Meglepett, hogy én egy sáros, elhagyatott, elavult régi TSZ-telephelyre számítottam, de nem egészen ezt kaptam. A bevezető út még tényleg így nézett ki, de azután nem. Nagy lebetonozott, aránylag tiszta placc, modern, nagy teljesítményű markoló (kotró-rakodógép), amely a lerakodásunk után egyből tornyozta fel a terményt, pedig jócskán benne jártunk már az éjszakában. Gyorsan, kb. 15 perc alatt végeztünk, jellemzően az tartott a legtovább, amíg Jani kiszedte azon csutkákat, amelyek nem estek le a borításnál a közbülső tartó miatt.

Készülünk a lerakodáshoz. Jani megszemléli a rakományt.

     

A gép dúrja a csutkát egy nagy halomba. Minden le van betonozva.

Papírok gyorsan aláír, majd kifordultunk a 44-es főútra és robogtunk visszafelé. Itt megkértem Janit, hogy hadd lássak egy intenzívebb gyorsítást, mivel már üresen mentünk. Teljesítette kérésemet, alább a videó. Az automatika nagyon leszabályoz, nem lehet úgy kihúzatni a gépet, mint régebben, kipörgetve a fordulatszámmérőt. Nemhogy vörösbe nem ment a mutató, még sárgába is alig. Némiképp csalódás volt, hogy az automatika ennyire felülbírálja a gépkocsivezetőt, de látszik, hogy itt már minden a fogyasztásra van automatizálva.

 

 A gyorsítás videója.

Indultunk Csárdaszállás felé, a gyenge mellékutak nem bírták volna el a mi tengelynyomásunkat. Ezért számomra váratlan módon földutakra tértünk rá, mert volt egy elmés szerkezet, ami mutatta az ugyanehhez a társasághoz tartozó többi gép helyzetét és korábbi irányát. Nem értettem az egészet, de aztán kezdtem érteni. Így levágtuk a 44-es és 46-os főutak közötti nagy rést, nem kellett bemenni Békéscsabára, majd újból vissza Mezőberényen át Csárdaszállásra. Mindezzel legalább 20-30 km-t spóroltunk meg. És nem sértettük meg a tengelysúlykorlátozást sem, hiszen a mezőgazdasági keményre döngölt földutakon bármi elmegy.

Megtett utunk Békés (vár)megye térképén

Vicces, de simán mentünk 40-60 km/óra közötti sebességgel, ez jócskán több, mintha a mellékutakon zötyögtünk volna (ránézésre 10-20 km/óránál többet azokon nem tudtunk volna menni, annyira gyalázatos állapotban van pl. a Szarvas-Örménykút-Mezőberény útszakasz, sok helyen csak lépésben lehet rajta menni. Kifejezetten sok állat szaladt át előttünk, egerek, patkányok, sőt néhány szarvas is. A port vertük rendesen, ki volt száradva a vidék. Jó volt látni a távoli fényeket, a településeket, telihold volt épp és a távolban dolgozó gépeket is. Szeretem az Alföldet.

  Földutakon haladunk

 

      Dolgoznak a gépek

 

Várjuk a kombájnokat. Telihold van, felhőtlen égbolt. Jani tölti a papírokat a fülkében (visszapillantóban látszik)

Megérkeztünk Csárdaszállás mellé, ahol már folyt a betakarítás. Hat kombájn dolgozott összehangoltan a nagy táblán, erős reflektorokkal, nekem nagyon profinak tűnt az egész. A gépek franciák voltak. Ami meglepő volt, hogy gyakorlatilag teljesen offline ment minden, nem volt rádiós, vagy számítógépes irányítás, semmi. Az út szélén álló traktorban egy ember feljegyezte a rendszámunkat és ennyi. Befordultunk a tarlóra és már jöttek is a gépek borítani. Kb. 15-20 perc volt az egész, négy kombájn teli is rakott minket. Kettő az első pótkocsit rakta tele, kettő a hátsót. Nekem nagyon szervezettnek és profinak tűnt az egész. Folyamatosan jöttek a további teherautók és mentek el az újak, nem volt sem kapacitáshiány, se kapacitás felesleg.

   Öntik a kombájnok a learatott kukoricát a pótkocsikba

Ekkor a távolból erős fénysugár tűnt fel, gyorsan közeledett. Ekkor már tudtam, hogy a Ister  IC lesz az, amely 120 km/ó-val hasított az éjszakában Bp-Keletiből Békéscsabára. Amúgy teljesen egyedül voltunk a nagy határban, le is szálltam a gépből, jó érzés volt szagolni a port, az illatokat. 

 

Ister IC rohan az éjszakában

 

Felrakodtunk, el is indultunk, Jani már rutinosan úgy állt meg, hogy ne pörögjenek ki a kerekek, el tudjunk indulni. Kiértünk hamar a 46-os főútra, majd irány Mezőberény érintésével Csaba. Gyorsan leugrottam egy buszmegállóban (már nem jártak a városi buszok, olyan későre járt).Jani vitte tovább az anyagot a Konzervgyárba, neki még hosszú éjszakája volt.

Vissza a civilizációba

 

19:26-kor indultam el otthonról és 22:08-ra értem haza. 50,4 km-t tettünk meg, az átlagsebességünk 58 km/óra volt az állásidők nélkül. Szerintem ez nem rossz. Veszélyes, vagy rendkívüli helyzet nem volt. Szigorúan dokumentálni kellett mindent, bár ez nem újdonság.

Összességében élveztem az utat, főleg a betakarítási része tetszett.

Köszi, Jani!